Hol volt, hol nem
volt, kristálypatak mellett volt egyszer egy gyöngyliget, abban a
gyöngyligetben volt egy ezüst fa, annak az ezüst fának rengő-ringó ágán volt
egy aranytollú madár, annak az aranytollú madárnak volt egy nagyon okos
íródiákja, az a nagyon okos íródiák mindig ott ült a fa alatt aranyos
karszékben, előtte volt egy nagy könyv, abba a nagy könyvbe mind beleírta, amit
az az aranytollú madár dalolt.
Itt van az a könyv
éppen a kezemben. Elmondok nektek belőle egy szép mesét a kis gidóról.
Nagyon szerette ezt
a kis gidót az édesanyja, az öreg kecske, mert ez az egyetlenegy fia volt csak.
Féltette még a fúvó széltől is, friss hajnali harmatban fürdette meg minden
reggel, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge arcocskáját, pillangós
mezőről selyemfüvet hordott neki, ezzel etetgette. Úgy szerette, hogy ki se
lehet azt mondani. Nem is hívta másképp, mint drága szemefényének, édes
cukrocskájának.
Varrt neki
szivárványszín labdát s labdázgattak együtt kerek erdő szélén, mert majd el is
felejtettem mondani, hogy ott laktak zöld fák között, fehér kis kunyhóban.
Hozott neki a vásárról fütyülős lovat, kerekest. Húzogatta, vonogatta a kis
gidó, nagy öröme telt benne. Jávorfából metszett ágat, csinált belőle furulyát
s megtanította furulyázni. Olyan szép nótákat fújdogált el rajta a kis gidó,
hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, fáról fára szökdelve mind odamentek
a fehér kis kunyhóhoz hallgatni a furulyaszót. Még a pintyőke is, a rigó is
szívesen hallgatta.
Mind azt mondták,
hogy a kis gidó szebben tud furulyázni, mint a juhászbojtár a napsütötte
halmon. Azt a nótát is tudta, hogy:
Zöld erdőben, sík
mezőben
Lakik egy madár.
Kék a lába, zöld a
szárnya,
Jaj, de szépen jár!
Édesanyja, az öreg
kecske nem tudott hova lenni örömében. Ezerszer is megcsókolta; ahova csak
lépett a kis gidó, virágot szórt az útjára.
- Me-e-e! - szólalt
meg egyszer a kis gidó, fejét az öreg kecske fejére hajtva. - De jó is vagy te,
édes anyuskám! Úgy szeretsz te engem, mint a galamb a tiszta búzát!
- Me-e-e, rubintocskám,
gyémánt csillagocskám! Hogyne szeretnélek, mikor olyan szófogadó, engedelmes
kis gidó vagy. Légy is az mindig, akkor megáld az Isten. Most pedig elmegyek
pillangós mezőre füvet szedni. Elfogyott az elemózsiánk. Zárd be jól az ajtót,
be ne eressz senkit, akárhogy zörget, mert hátha a nagyfogú farkas jön és
elvisz a barlangjába. Hallod-e, hogy ordít most is a sötét erdőben? Itt terem,
hízelgő szavakkal kér, hogy bocsád be, de be ne ereszd.
Elment az öreg
kecske. A kis gidó jól bezárta az ajtót és elgondolkozott azon, amit édesanyja
mondott. Egyszer csak kopogtat a nagyfogú farkas. Szelíd, szép szavakkal beszél
be kívülről:
Gidócskám,
gidócskám, tubicám, kincsecském,
Rózsafán született
kedves kicsi kecském!
Eressz be, bocsáss
be, aranyos szép szentem!
Zöld erdőben fehér
gyöngyvirágot szedtem.
De a kis gidó nem
hitt a mézes-mázos szónak. Édesanyja intése csengett a fülébe. Nem nyitotta ki
az ajtót.
A nagyfogú farkas a
fejét csóválja, kerül-fordul egyet a megint csak kopogtat:
Gidócskám,
gidócskám, gyönyörű madárkám,
Fürge kis
halacskám, gyönge violácskám!
Eressz be, bocsáss
be, tudom, örülsz mostan,
Arany skatulyába
sárga cukrot hoztam.
Beszélhetett a koma
akármilyen szépen, a kis gidó csak nem bocsátotta be, mert a fülébe csengett az
édesanyja intése.
A nagyfogú farkas
újra csak a fejét csóválja, kerül-fordul kettőt-hármat s megint csak visszatér:
Gidócskám,
gidócskám, gerlicém, mókuskám,
Csillagom,
rubintom, angyalom, babuskám!
Eressz be,
pántlikát hoztam a nyakadba,
Szép piros
pántlikát, ezüst csengő rajta.
Hiába volt minden
kísértés. Azokra a hízelgő szép szavakra, aranyos ígéretekre nem nyílt meg az
ajtó, mert a kis gidónak csak az édesanyja intése csengett a fülébe mindig.
A nagyfogú farkas
haragosan morogta magában: "Lám, lám, ennek a kis gidónak több esze van,
mint gondoltam. Bizonyosan megtanította az édesanyja, annak fogadja így a
szavát."
Nem is próbálta meg
többször, nekiiramodott az erdőnek. Ideje is volt elillanni, mert az öreg
kecske hazafelé jöttében megtudta, hogy mi történt. Szaladt egyenesen a vadász
bácsihoz, akinek jó puskája volt, aki a kecske családot nagyon szerette.
Mikor zöld fák
között, a fehér kis kunyhóhoz értek, a nagyfogú farkasnak már híre, hamva se
volt; de azért a vadász csak nem nyugodott addig, míg a nagyfogú komát meg nem
találta a bokrok közt.
- Bum, bum, koma,
jó napot! - szólt a puska jó nagyot, de a farkas nem adta vissza a köszöntést,
mert nyikkanni se tudott már.
Bezzeg volt aztán
nagy vígság. A kis gidó édesanyja nyakába borult, sírt-rítt örömében. Az öreg
kecske ezerszer is megcsókolta szófogadó fiacskáját. Mindjárt meg is fürdette
friss hajnali harmatban, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge
orcácskáját, pillangós mezőről hozott selyemfűvel etetgette.
A kis gidó aztán
elővette jávorfurulyáját, olyan szép nótákat fújdogált el rajta, hogy a mókusok
mind otthagyták a mogyorót, odamentek hallgatni a furulyaszót. A pintyőke is, a
rigó is hallgatták s minden nóta után ezt dalolgatták:
- Éljen soká a
gidó!
Nincsen tovább.
Vége a mesének. Aki szebbet tud, mondjon szebbet. Majd megírom az íródiáknak,
az íródiák meg majd megírja az aranytollú madárnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése