Stendhal: A láda és a kísértet

Spanyolországi kaland

182* májusában, egy szép reggel Don Blas Bustos y Mosquera tizenkét lovassal bevonult a Granadától egy mérföldre fekvő Alcolote faluba. Közeledtére a parasztok gyorsan behúzódtak házaikba, és bezárták a kaput. Az asszonyok rémülten nézték az ablak sarkából Granada rémítő rendőrkapitányát. Az ég azzal büntette kegyetlenségéért, hogy külsejére nyomta lelke bélyegét. Hat láb magas, fekete és ijesztően sovány ember volt: csak rendőrkapitány, de maga a granadai érsek és a tartományi kormányzó is reszketett tőle.

A Napóleon ellen vívott nagyszerű háború alatt, mely az utókor szemében Európa minden népe fölé, és a franciák után a második sorba helyezi a XIX. század spanyoljait. Don Blas az egyik leghíresebb portyázó vezér volt. Ha csapata legalább egy franciát nem pusztított el a nap folyamán, nem ágyban tért nyugovóra: ez volt a fogadalma.

Amikor Ferdinand visszatért, a kapitányt bebörtönözték a ceutai fegyházba: nyolc esztendőt töltött ott a legszörnyűbb nyomorúságban. Azzal vádolták, hogy ifjúkorában kapucinus barát volt, de szögre akasztotta a csuhát. Azután, ki tudja, hogy, megkegyelmeztek neki. Most Don Blas a hallgatásáról volt híres: sohasem beszélt. Valamikor súlyos megjegyzéseket tett hadifoglyainak, mielőtt felakasztatta őket, és, mondhatni, szellemes embernek tartották: élcei az egész spanyol hadseregben közszájon forogtak.

Don Blas lassan haladt az alcolotei utcán, és hiúzszemmel fürkészte kétoldalt a házakat. Ahogy a templom előtt elment, éppen misére harangoztak, s ő nem is leszállt, hanem leugrott lováról, és már oda is térdelt az oltár elé. Négy zsandárja is térdre ereszkedett az imazsámolya mellett: nézték a kapitányt, de már nem volt áhítat a szemében. Baljós tekintettel, merőn nézett egy igen előkelő viselkedésű fiatalembert, aki pár lépésnyire áhítatosan imádkozott.

„Hogyan! – mondta magában Don Blas. – Itt egy ember, láthatóan a felsőbb társadalmi osztályokhoz tartozik, és én nem ismerem! Színét se láttam Granadában, mióta ott vagyok. Bujkál előlem!”

Don Blas egyik zsandárjához hajolt, és parancsot adott neki, hogy tartóztassa le a fiatalembert, mihelyt kimegy a templomból. Ahogy elhangzottak a mise utolsó szavai, maga is sietve távozott, és bevonult az alcolotei fogadó nagy várószobájába. Csakhamar a csodálkozó fiatalember is megjelent.

-      Neve?

-      Don Fernando de la Cueva.

Don Blas rosszkedve csak növekedett, mert közelebbről észrevette, milyen jóképű ember Don Fernando: szőke volt, és bár rossz bőrben volt, megőrizte igen kellemes arcvonásait. Don Blas révedezve nézte a fiatalembert.

-      Mit csinált az alkotmányosdi alatt? – szólalt meg végül.

-      Ezernyolcszázhuszonháromban a sevillai kollégiumba jártam, akkoriban tizenöt éves voltam, most is csak tizenkilenc éves vagyok.

-      Miből él?

A fiatalembert láthatóan bosszantotta ez az otromba kérdés, de megadta magát, és így szólt:

-      Apám IV. Károly brigadérosa volt (Isten áldása legyen a jó király emlékezetén!), és egy kis birtokot hagyott rám itt a falu határában: tizenkétezer reált (háromezer frankot) jövedelmez: magam művelem három cseléddel.

-      Bizonyára odaadóan szolgálják önt. Jó kis portyázó csapat lenne belőlük – mondta Don Blas keserű mosollyal. – Szigorított börtön! – tette hozzá elmenőben, hátrahagyva a foglyot emberei közt.

Pár pillanat múlva Don Blas ebédhez ült.

„Hathavi börtön – gondolta -, minek van neki olyan tetszetős, hamvas képe, minek olyan szemtelenül elégedett!”

Az őrt álló lovas csendőr az ebédlő ajtajában egy gyors mozdulattal fölemelte karabélyát. Keresztben nekitámasztotta egy aggastyán mellének, aki be akart lépni egy ételt hozó kukta nyomában. Don Blas az ajtóhoz sietett. Az aggastyán mögött egy lányt látott, attól elfelejtette Don Fernandót.

-      Micsoda dolog az, hogy már ebédelni se hagynak – mondta az aggastyánnak -, de azért jöjjön be, na, mondja el a baját.

Don Blas nem tudott betelni a lánnyal: a homlokán és a szemében annak az ártatlanságnak és mennyei áhítatnak kifejezését, amely az olasz iskola szép madonnáin tündököl. Don Blas nem is hallgatott az aggastyánra, és az ebédjét is abbahagyta. Végül fölrezdül álmodozásából: az öreg már harmadszor vagy negyedszer adta elő az érveit, hogy kieszközölje Don Fernando de la Cueva szabadon bocsátását, aki már régóta vőlegénye jelenlevő leányának, Inésnek, és a jövő vasárnap akarják tartani az esküvőjüket. Ezekre a szavakra olyan különös fény villant meg a rettentő rendőrkapitány szemében, hogy megijesztette Inést, de még az apját is.

-      Mindig Isten félelmében éltünk, régi keresztények vagyunk – folytatta az aggastyán. – Ősi családból származom, de szegény vagyok, és Don Fernando jó parti a lányomnak. Nem viseltem soha tisztséget a franciák alatt, se azelőtt, se azután.

Don Blas nem törte meg gyilkos hallgatását.

-      A granadai kapitányság legrégibb nemesi családjából származom – szólalt meg ismét az aggastyán -, és a forradalom előtt – tette hozzá felsóhajtva – levágtam volna a fülét egy szemtelen csuhásnak, ha nem válaszol, amikor én szólok hozzá.

Az aggastyán szeme megtelt könnyel. A félénk Inés előhúzott kebléből egy kis olvasót, amellyel egykor az Oszlopos Szűzanya ruháját illette, és szép keze görcsös mozdulattal szorongatta a keresztet. A rettentő Don Blas szeme a lány kezére meredt. Azután fölfigyelt a fiatal Inés formás, bár kissé telt alakjára is.

„A vonásai szabályosabbak is lehetnének – gondolta -, de ilyen mennyei bájt még sose láttam.”

-      Önt úgy hívják, hogy Don Jaime Arregui? – kérdezte végül az aggastyántól.

-      Az a nevem – válaszolt Don Jaime, és a másik lábára állt.

-      Hetvenéves?

-      Csak hatvankilenc.

-      Ön az – mondta Don Blas láthatóan földerülve. – Régóta keresem önt. Urunk királyunk négyezer reál (ezer frank) évjáradékot kegyeskedett adományozni önnek. Nálam van Granadában, két évre visszamenően, a királyi kegydíj: holnap délben át fogom adni önnek. Megmutatom, hogy atyám gazdag földműves volt Ó-Kasztíliában, olyan keresztény, mint én, és én sose voltam csuhás. Így nem veszem magamra a sértést.

Az öreg nemes nem mert elmaradni a találkozóról. Özvegyember volt, csak a leányával, Inésszel élt. Amikor útnak indult Granadába, elvitte a lányt a falu plébánosához, és úgy rendelkezett, mintha sose látná többé a lányát. Teljes díszben találta Don Blas Bustost: széles szalagot viselt a kapitány az öltözékén. Olyan udvarias képpel fogadta Don Jaimét, mint egy öreg katona, aki ki akar tenni magáért, és mosolyog, ha kell, ha nem.

Don Jaime, ha merte volna, visszautasította volna a nyolcezer reált, amit Don Blas adott át neki: azt sem tudta elhárítani, hogy együtt vacsorázzanak. Vacsora után a rettentő rendőrkapitány elolvastatta vele minden rendeletét, a keresztlevelét, és még egy igazoló okmányt is, amivel a fegyházból került ki, s amely azt tanúsította, hogy sohasem volt szerzetes.

Don Jaime egyre csak valami rossz tréfától tartott.

-      Szóval negyvenhárom éves vagyok – mondta végül Don Blas -, tisztes állásom van, ötvenezer reál a keresetem. Ezer unciám van a nápolyi bankban. Feleségül kérem a lányát, Dona Inés Arreguit.

Don Jaime elsápadt. Egy pillanatnyi csönd támadt. Don Blas ismét megszólalt:

-      Nem titkolom, hogy Don Fernando de la Cueva kellemetlen ügybe keveredett. A rendőrminiszter keresteti, a garrote ( a nemesek megfojtására szolgáló kivégző eszköz) fenyegeti, vagy legalábbis a fegyház. Én nyolc esztendőt töltöttem fegyházban, és mondhatom, hogy kellemetlen egy hely. (Ezeket a szavakat az aggastyán füléhez hajolva mondta.) Két-három hét múlva valószínű utasítást kapok a minisztertől, hogy szállíttassam át Don Fernandót az alcolotei börtönből Granadába. Ezt az utasítást késő este fogják végrehajtani: ha Don Fernando kihasználja az éjszakát, és megszökik, én szemet hunyok, tekintettel az ön megtisztelő barátságára. Menjen, töltsön egy-két évet, mondjuk, Mallorcán, a kutya se szól hozzá.

Az öreg nemes nem válaszolt, le volt sújtva, és nagyon búsan tért haza falujába. Borzadt a kapott pénztől.

„Ez hát Don Fernando barátomnak, Inés lányom vőlegényének vérdíja?” – mondta magában.

A plébániára érve Inés karjába vetette magát.

-      Lányom – kiáltott föl -, a csuhás téged akar feleségül venni!

Inés csakhamar letörölte apja könnyeit, és engedélyt kért, hogy elmehessen megkérdezni a plébánost, aki a templomban, a gyóntatószékben volt. Kora és hivatása érzéketlen emberré tette a plébánost, de ő is sírva fakadt. A tanácskozásuknak az lett a vége, hogy Inésnek vagy hozzá kell mennie Don Blashoz, vagy még az éjjel szökniük kell. Dona Inés és atyja próbáljon eljutni Gibraltárba, és onnan elhajózni Angliába.

-      De miből élnénk ott? – kérdezte Inés.

-      Eladhatnák a házukat és a kertet.

-      Ki veszi meg? – kérdezte a lány könnyekre fakadva.

-      Van megtakarított pénzem – mondta a plébános -, lehet vagy ötezer reál: magának adom, leányom, jó szívvel, ha úgy hiszi, hogy nem lehet boldog Don Blas Bustos oldalán.

Két hét múlva Granada minden rendőrkopója ünneplőben szorongott a komor Santo Domingo templom körül. Fényes délben is olyan sötét ez a templom, hogy csak botorkál benne az ember. De ezen a napon csak a meghívottak merészeltek belépni.

Egy oldalsó kápolnában, melyet több száz viaszgyertya világított meg, úgy, hogy fénye tüzes útként hatolt át a templom homályán, messziről egy térdelő férfi volt látható az oltár lépcsőjén: egy fejjel magasodott ki a környezetéből. Fejét jámboran lehajtotta, és sovány karját keresztbe tette a mellén. Hamarosan fölállt, s ekkor előtűnt kitüntetésekkel teleaggatott díszruhája. Egy lánynak nyújtotta a kezét, akinek könnyed és fiatalos járása furcsán elütött komolyságától. Könnyek csillogtak az ifjú hitves szemében: amikor a templom kapujában kocsiba szállt, a nép megcsodálta arckifejezését és angyali szelídségét, melynek a bánat sem árthatott.

El kell ismerni, hogy házassága óta Don Blas nem volt olyan kegyetlen: ritkultak a kivégzések. Az elítélteket már nem lőtték tarkón, csak felakasztották őket. A halálraítélteknek gyakran megengedte, hogy haláluk előtt megöleljék a családjukat. Egyszer így szólt rajongva szeretett feleségéhez:

-      Féltékeny vagyok Sanchára.

Ez Inés tejtestvére és barátnője volt. Sancha Don Jaime házában lakott, mint Inés szobalánya, és mint ilyen követte Inést a granadai palotába is, ahová költözött.

-      Ha én elmegyek – folytatta Don Blas -, Inés itt marad, és kettesben beszélget Sanchával. Sancha kedves lány, elszórakoztatja önt. Én meg csak egy vén katona vagyok, elhalmoznak zordon tennivalókkal: az igazat megvallva, nem vagyok valami szeretetreméltó. Ha erre a nevetős képű Sanchára néz, engem biztosan még egyszer olyan öregnek lát. Ehol a kasszakulcsom. Adjon neki annyi pénzt, amennyit akar, ha óhajtja, mindet, ami a kasszában van, csak Sancha menjen, tűnjön el innen, ne lássam többé!

Este, ahogy hazatért hivatalából, Sancha volt az első, akit Don Blas meglátott: a lány végezte a dolgát, mint rendszerint. Először elöntötte a düh: gyorsan odament Sanchához, aki fölemelte a szemét, merőn nézte a kapitányt azzal a spanyol tekintettel, amelyben olyan furcsán keveredik a félelem, a bátorság és a gyűlölet. Egy pillanat múlva Don Blas elmosolyodott.

-      Kedves Sanchám – mondta -, hallotta Dona Inéstől, hogy tízezer reált ajándékozok magának?

-      Én csak úrnőmtől fogadok el ajándékot – válaszolta Sancha, egyre csak a szemébe nézve.

Don Bustos bement a feleségéhez.

-      Hány fogoly van most a torreviejai börtönben? – kérdezte Inés.

-      Harminckettő az alsó zárkákban, és azt hiszem, kétszázhatvan az emeleten.

-      Engedje szabadon őket – mondta Inés -, és én megválok egyetlen barátnőmtől.

-      Nem tehetem meg, amit parancsol – válaszolta Don Blas.

Egész este egy szót sem szólt többet. Inés a lámpa mellett dolgozott, és látta, hogy a férje, hol kipirul, hol elsápad. Letette a munkáját, és imádkozni kezdte a rózsafüzért. Másnap megint csak csönd. Éjjel tűz ütött ki a torreviejai börtönben. Két rab elpusztult. De hiába őrködött a rendőrkapitány és minden zsandárja, a többinek sikerült megszöknie.

Inés egy szót sem szólt Don Blasnak, az sem őneki. Másnap, ahogy hazatért, Don Blas már nem látta Sanchát: Inés karjába vetette magát.

Másfél év múlt el a torreviejai tűzvész óta, amikor egy porlepte utas szállt le a lováról Zuia község legrosszabb fogadója előtt: ez a község a hegyek között fekszik, Granadától egy mérföldre délre, Alcolote pedig északra van.

Granadának ez az elővárosa mintegy bűvös oázist alkot a kiégett andalúziai síkságon. Ez Spanyolország legszebb vidéke. De vajon csak a kíváncsiság vezette ide ezt az utast? Az öltözékéről katalánnak nézték volna. Mallorcán kiállított útlevelét valóban Barcelonában láttamozták, mert ott szállt partra. A rossz fogadó gazdája nagyon szegény ember volt. Amikor átnyújtotta neki a Don Pablo Rodil névre kiállított útlevelét, a katalán utas a fogadósra nézett.

-      Igen, uram – mondta neki a fogadós -, majd értesítem uraságodat, ha a granadai rendőrség érdeklődne.

Az utas azt mondta, hogy meg szeretné nézni ezt a szép vidéket: napkelte előtt egy órával elment hazulról, és csak délben tért vissza, amikor mindenki ebédel vagy delel.

Don Fernando órákat töltött egy fiatal paratölgyekkel borított dombon. Onnan látta a granadai inkvizíció régi palotáját, ahol most Don Blas és Inés lakik. Nem tudta levenni a szemét a palota megfeketedett faláról, mely óriásként emelkedett ki a városi házak közül.

Amikor Mallorcát elhagyta, Don Fernando elhatározta, hogy be se teszi a lábát Granadába. De egyszer nem tudott ellenállni heves vágyának: végigment a keskeny utcán, amelyre ráborult az inkvizíció palotájának magas homlokzata. Belépett egy kézműves boltjába, valamilyen ürüggyel időzött és beszélgetett nála egy darabig. Az iparos megmutatta neki Dona Inés szobájának ablakait. Az ablakok jó magasan voltak, a második emeleten.

A délidei csöndességben Don Fernando ismét elindult Zuia felé, szívét a féltékenység minden dühe mardosta. Szerette volna leszúrni Inést, és aztán végezni magával.

„Gyenge és gyáva jellem – hajtogatta magában mérgesen -, képes szeretni a rendőrkapitányt, ha azt hiszi, hogy ez a kötelessége.”

Egy utcasarkon Sanchával találkozott.

-      Ah, kedves barátném! – kiáltott fel, de úgy, hogy ne lássák, hogy hozzá beszél. – Don Pablo Rodilnak hívnak, Zuiában lakom, az Angyal fogadóban. Holnap este angeluskor nem tudnál odamenni a nagytemplom mellé?

-      Ott leszek – mondta Sancha, rá se nézve.

Másnap este Don Fernando, amint meglátta Sanchát, szó nélkül elindult a fogadója felé: a lány észrevétlenül lépett be utána. Fernando bezárta az ajtót.

-      Nos? – szólalt meg könnyes szemmel.

-      Már nem vagyok a szolgálatában – mondta Sancha. – Másfél éve elbocsátott, ok nélkül, szó nélkül. Szavamra, azt hiszem, hogy szereti Don Blast.

-      Szereti Don Blast? – kiáltott fel Don Fernando, letörölve a könnyeit. – Csak ez hiányzott.

-      Amikor elbocsátott – szólalt meg ismét Sancha -, a lábaihoz vetettem magamat, könyörögtem, hogy mondja meg, miért haragudott meg rám. Hidegen csak azt felelte: „A férjem akarja.” Egy szót se többet! Tudja, milyen vallásos volt, hát most az egész élete szakadatlan imádság.

Don Blas az uralkodó párt kedvében akart járni, ezért kieszközölte, hogy lakásának, az inkvizíció palotájának felét adják át a klarisza nővéreknek. A hölgyek beköltöztek, és templomot rendeztek be. Dona Inés ott töltötte az életét. Alighogy Don Blas kitette a lábát, mindenki biztos lehetett benne, hogy Inés máris ott térdel az Örökimádás oltára előtt.

-      Szereti Don Blast! – szólalt meg ismét Don Fernando.

-      Elbocsátásom előtt való este – szólalt meg ismét Sancha – Dona Inés…

-      Derűs? – szakította félbe Don Fernando.

-      Nem derűs, de kiegyensúlyozott, nyájas hangulatban van, egész más, nem olyan, amilyennek ismerte: már nem jönnek rá olyan kergült, izgága pillanatok, ahogy a plébános mondta.

-      A gyalázatos! – kiáltott fel Don Fernando, és nagy léptekkel járt föl-alá a szobában. – Így tartja meg az esküjét, így szeretett engem. Még csak nem is szomorú! Én meg…

-      Ahogy mondtam uraságodnak – kezdte újra Sancha -, elbocsátásom előtt való este Dona Inés jóságosan, barátságosan beszélt velem, mint hajdan Alcolotéban. Másnap csak annyit tudott mondani, hogy „ A férjem akarja”, és átadott egy papírt az aláírásával, ami tisztes nyolcszáz reál járadékról szól.

-      Ide azt a papírt – mondta Don Fernando.

Csókkal borította Inés aláírását.

-      Nem beszélt rólam?

-      Soha – válaszolta Sancha -, úgyannyira, hogy egyszer az öreg Don Jaime a fülem hallatára tett neki szemrehányást, hogy megfeledkezett egy ilyen kedves szomszédról. Ő csak elsápadt, de nem válaszolt. Alighogy kikísérte az édesapját a kapuba, sietve bezárkózott a kápolnába.

-      Közönséges tökfilkó vagyok, semmi más! – kiáltott fel Don Fernando. – Hogy gyűlölöm! Ne is beszéljünk róla többet…Boldog vagyok, hogy Granadába jöttem, de ezerszer boldogabb vagyok, hogy teveled találkoztam…Hát te mit csinálsz?

-      Kereskedő vagyok egy kis faluban, Albaracénban, fél mérföldnyire Granadától. Szép angol árum van – tette hozzá halkabban Sancha -, az alpujarrai csempészektől kapom. Több mint tízezer reál értékű áru van a raktáramban. Boldog vagyok.

-      Értem – mondta Don Fernando. – Szeretőd az egyik csempészlegény az alpujarrai hegyekben. Sose látlak többé. Nesze, tartsd meg ezt az órát az emlékezetemre.

Sancha elindult: Don Fernando visszatartotta.

-      Hátha fölkeresném Inést? – kérdezte.

-      Menekülne, ha az ablakon kellene is kiugrania. Vigyázzon – mondta Sancha visszalépve Don Fernandóhoz -, bármilyen álruhát ölt is, letartóztatják, mert nyolc-tíz kopó kerülgeti a házat.

Fernando szégyellte gyöngeségét, és egy szót sem szólt. Elhatározta, hogy másnap visszautazik Mallorca szigetére.

Egy hét múlva véletlenül Albaracén faluban járt. A zsiványok elfogták O’Donnel főkapitányt, és egy óra hosszat hason fektették a sárban. Don Fernando meglátta Sanchát, aki csak loholt, látszott, hogy nagyon sok a dolga.

-      Nincs időm, hogy beszéljünk – mondta Don Fernandónak -, jöjjön el hozzám.

Sancha boltja zárva volt. Sebtiben beledobálta az angol szöveteket egy nagy fekete tölgyfa ládába.

-      Ma éjszaka talán megtámadnak bennünket – mondta Don Fernandónak. – Esküdt ellensége a haramiavezér az én csempész barátomnak. Ezt a boltot fosztják ki először. Most jövök Granadából: engedélyt kaptam Dona Inéstől, aki mégiscsak derék asszony, hogy az ő szobájában helyezzem el a legértékesebb áruimat. Don Blas nem fogja meglátni ezt a ládát, ami tele van csempészáruval: ha, vesztünkre meglátja, Dona Inés majd kitalál valamilyen magyarázatot.

Szaporán rakta befelé a sok tüllt meg a sálat. Don Fernando csak nézte: egyszer csak nekiugrik a ládának, kidobálja a tüllöket meg a sálakat, és belebújik a helyükbe.

-      Megbolondult? – kérdezte Sancha ijedten.

-      Nesze itt van ötven uncia, de itt pusztítson el engem az ég, ha kibújok ebből a ládából, amíg be nem jutok Granadába, az inkvizíció palotájába. Látni akarom Inést.

Mondhatott Sancha akármit ijedtében, Don Fernando rá nem hallgatott. Ahogy beszélt egyszer csak belépett Zanga, a fuvaros, Sancha unokatestvére, aki vállalkozott, hogy az öszvérén beviszi a ládát Granadába. Léptei zajára Don Fernando sebtiben magára húzta a láda tetejét. Minden eshetőségre készen, Sancha kulcsra zárta. Veszélyes lett volna nyitva hagyni.

Egy júniusi napon, délelőtt tizenegy óra tájban, Don Fernando egy ládában bevonult Granadába: hajszál híján megfulladt. Odaértek az inkvizíció palotájához. Amint Zanga fölfelé baktatott a lépcsőn, Don Fernando reménykedett, hogy a második emeleten éppen Inés szobájában helyezik el a ládát.

Amikor ismét bezárták az ajtókat, és már semmi zajt sem hallott, megpróbálta, hogy a tőrével kinyissa a láda zárját. Sikerült neki. Kimondhatatlan örömére valóban Inés szobájában találta magát. Női ruhákat látott: az ágy mellett megismert egy feszületet, ami valamikor Inés alcolotei szobájában volt. Egyszer, egy heves szóváltás után, Inés bevezette a szobájába, és erre a feszületre esküdött örök szerelmet.

A szobában fülledt meleg és koromsötét volt. A zsaluk zárva voltak, és a mély ráncokat vető, hatalmas, pehelykönnyű, indiai muszlinfüggönyöket is összehúzták. A mélységes csendet csak egy kis szökőkút csobogása törte meg, amely a szoba egyik sarkában szökkent fel néhány lábnyira, majd visszahullott fekete márványmedencéjébe.

A kis szökőkút halk neszétől megremegett Don Fernando, aki pedig életében számtalanszor a legvakmerőbb bátorságról tett tanúságot. Inés szobájában távolról sem találta meg azt a tökéletes boldogságot, amelyről oly gyakran álmodott Mallorcán, amikor azon törte a fejét, hogyan tudna bejutni. Elszakították övéitől a száműzetésben, a szerencsétlenségben ez a szenvedélyes és a szakadatlan sorscsapásoktól már-már tébolyult szerelem rányomta bélyegét Don Fernando jellemére.

Ebben a pillanatban Don Fernando nem érzett mást, csak félelmet, félt, hogy megbántja Inést, akit oly félénknek, olyan szűziesnek ismert. Szégyellném bevallani, ha nem remélném, hogy az olvasó némileg ismeri a déli emberek furcsa, szenvedélyes természetét, hogy Don Fernando majd elájult, amikor a kolostor órája elütötte a kettőt, és a síri csöndben hamarosan könnyű lépteket hallott, amint fölfelé haladtak a márványlépcsőn. Nemsokára az ajtóhoz értek. Megismerte Inés járását: de nem mert ilyen kötelességtudó hölgy első pillanatnyi fölháborodásával szembenézni, ezért elrejtőzött a ládában.

A hőség tikkasztó, a sötétség áthatolhatatlan volt. Inés lefeküdt az ágyába, és nyugodt lélegzéséről Don Fernando csakhamar észrevette, hogy elaludt. Csak akkor mert odamenni az ágyhoz: meglátta Inést, aki annyi év óta egyetlen gondolata volt. Hogy így, álma ártatlanságában kiszolgáltatva, magára hagyatva látta, félt tőle. Ez a furcsa érzés csak növekedett, amikor észrevette, hogy két év óta, amióta nem látta, valami hideg méltóság jelent meg a vonalain, amit ő nem ismert.

De azért lassan áthatotta lelkét a boldogság, hogy viszontlátja: a némileg rendetlen nyári öltözék olyan bájosan rácáfolt erre a szigorú méltóságra.

Tudta, hogyha meglátja, a menekülés lesz Inés első gondolata. Bezárta az ajtót, és magához vette a kulcsot.

Végül eljött a pillanat, amelytől egész jövője függött. Inés mocorgott, ébredezett: Don Fernandónak az a gondolata támadt, hogy odatérdel a feszület elé, amely Inés alcolotei szobájában állt. Inés, amikor hunyorogva kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy Fernando meghalt valahol messze, és a képe, amit ott lát a feszület előtt, csak látomás.

Mozdulatlanul, egyenesen megállt az ágya mellett, összekulcsolt kézzel.

-      Szegény szerencsétlen! – mondta Inés reszkető, majdnem elfúló hangon.

Don Fernando még mindig térden állt, félig Inés felé fordulva, csak nézte, és a kereszt felé mutatott: de megmoccant zavarában. Inés most már egészen föleszmélt, látta a helyzetet, és az ajtóhoz futott, de zárva találta.

-      Micsoda vakmerőség! – kiáltotta. – Távozzék, Don Fernando!

A szoba legtávolibb sarkába futott, a kis szökőkút felé.

-      Ide ne jöjjön, ide ne jöjjön – hajtogatta szaggatott hangon. – Távozzék.

A legtisztább erény minden ragyogása ott tündökölt a szemében.

-      Nem, nem megyek el addig, amíg meg nem hallgatsz. Két év alatt se tudtalak elfelejteni. Éjjel-nappal a te képed lebeg a szemem előtt. Nem esküdtél meg ez előtt a feszület előtt, hogy örökre az enyém leszel?

-      Távozzék! – mondta neki ismét Inés haragosan -, vagy kiáltok, és mind a kettőnket megölnek.

Odaszaladt a csengőhöz, de Don Fernando hamarabb odaért, és a karjába zárta Inést. Don Fernando reszketett: Inés észre is vette, és minden ereje elhagyta, amit haragjából merített.

Don Fernando most már nem hagyta, hogy elhatalmasodjék rajta a szerelem és a gyönyör, már csak a közelségére gondolt.

Jobban reszketett, mint Inés, mert érezte, hogy olyan volt hozzá, mintha Inés az ellensége volna, de nem talált magában sem haragot, sem fölháborodást.

-      Halhatatlan lelkem halálát akarod hát? – kérdezte Inés. – Akkor legalább azt hidd el, hogy imádlak, és mindig csak téged szerettelek. Ebben az utálatos életben, azóta, hogy férjhez mentem, nem volt olyan perc, hogy ne gondoltam volna rád. Ocsmány bűnt követtem el, mindent megtettem, hogy elfelejtselek, de hiába. Ne borzadj, hogy ilyen szentségtörő vagyok, Fernandóm: tudod, hogy ebben a szent feszületben, amit itt látsz az ágyam mellett, gyakran már nem is az Üdvözítő képét látom, aki ítélni fog rajtunk? Csak az esküm emlékeztet, amit neked fogadtam, őfelé tárva a kezemet, kis alcolotei szobámban. Ah, elkárhozunk, menthetetlenül elkárhozunk. Fernando – kiáltott föl Inés szenvedélyesen -, legalább addig a pár napig legyünk nagyon boldogok, ameddig élünk!

Ez a beszéd Don Fernando minden félelmét eloszlatta, föltárult előtte a boldogság.

-      Hogyan? Megbocsátasz? Szeretsz még?...

Gyorsan teltek az órák, a nap lemenőben volt: Fernando elmesélte Inésnek, hogy mi jutott hirtelen az eszébe reggel, ahogy meglátta a ládát. Elragadtatásukból arra ocsúdtak, hogy nagy zajt hallanak a szoba ajtaja felől. Don Blas volt: a feleségéért jött, hogy elinduljanak esti sétájukra.

-      Mondd, hogy rosszul lettél a nagy hőségben – mondta Don Fernando Inésnek. – Visszazárkózom a ládába. Itt a szobád kulcsa, tégy úgy, mintha nem tudnád kinyitni az ajtót, forgasd visszafelé a kulcsot, amíg azt nem hallod, hogy nem kattan a láda zárja, amikor bezárom.

Minden a legjobban sikerült. Don Blas elhitte, hogy Inés rosszul lett a nagy melegtől.

-      Szegénykém! – kiáltott fel szabadkozva, hogy olyan gorombán fölébresztette Inést.

Karjába vette, és visszavitte az ágyára. Elhalmozta leggyöngédebb öleléseivel: egyszerre csak észrevette a ládát.

-      Mi ez? – kérdezte összevonva a szemöldökét.

Egyszeriben fölébredt benne a rendőrkapitány.

-      Ilyesmi énnálam! – ismételte ötször-hatszor, amíg Dona Inés elmondta neki a láda történetét, és Sancha aggodalmát.

-      Adja ide a kulcsát – mondta Don Blas szigorúan.

-      Nem akartam átvenni – válaszolt Inés. – Valamelyik inasa megtalálhatta volna a kulcsot. Sancha láthatóan megörült, hogy nem fogadtam el.

-      Na, ezt megcsinálták! – kiáltott fel Don Blas. – De vannak itt nekem a pisztolyos ládikómban olyan szerszámaim, hogy minden zárat kinyitok velük a világon. – Odament az ágy fejéhez, kinyitotta a fegyverrel teli ládikót, és egy csomó álkulccsal a ládához lépett. Inés kinyitotta az egyik ablak zsalugáterét, és kihajolt a könyöklőre, hogy tüstént az utcára vethesse magát, ha Don Blas fölfedezné Fernandót. De Fernando úgy gyűlölte Don Blast, hogy minden hidegvérét visszanyerte: az az ötlete támadt, hogy odateszi a tőrhegyét a rossz ládazár nyelve mögé, és Don Blas hiába csavargatta álkulcsait.

-      Furcsa – mondta Don Blas -, ezek az álkulcsok sosem hagytak cserben. Kedves Inésem, későbbre halasztjuk a sétánkat: még neked se tudnék örvendeni, amíg nyugtalanít ez a láda: talán bűnös írásokkal van tele. Ki tudja, hátha ellenségem, az érsek kiszáll hozzám, amíg odaleszek, mert sikerül valamilyen parancsot kieszközölni a királytól. Bemegyek a hivatalomba, és rögtön visszajövök egy munkással, az talán nagyobb szerencsével jár.

Elment. Dona Inés visszajött az ablakból, hogy bezárja az ajtót. Don Fernando hiába könyörgött neki, hogy szökjön vele.

-      Te nem tudod, milyen éber ez a rettentő Don Blas – mondta Inés. – Pár perc alatt Granadától több mérföldnyire is értesítheti a kopóit. Miért is nem szökhetek veled csakugyan, miért nem költözhetünk Angliába? Képzeld el, ennek a nagy háznak a legkisebb zugát is mindennap tűvé teszik. De azért megpróbállak elrejteni: ha szeretsz, légy óvatos, mert ha elpusztulsz, nem élem túl.

A beszélgetésük megszakadt, mert erősen megzörgették az ajtót: Fernando kézbe fogta a tőrét, és az ajtó mögé állt: szerencsére csak Sancha volt. Röviden mindent elmondtak neki.

-      De, asszonyom, gondolja meg, hogy ha elrejti Don Fernandót, Don Blas üresen találja a ládát. Lássuk csak, mit tehetnénk bele hamarjában? De ebben a fejetlenségben el is felejtem a jó hírt. Az egész város fölzúdult, és Don Blasnak ugyancsak meggyűlt a baja. Don Pedro Ramost, a képviselőt, megsértette egy királypárti önkéntes a főtéri kávéházban: a képviselő pedig leszúrta a sértegetőt. Éppen most találkoztam Don Blasszal a Puerta delSolnál, a fogdmegjeivel volt. Rejtse el Don Fernandót, én meg a föld alól is előteremtem Zangát, ő majd elviszi a ládát Don Fernandóval együtt. Csak legyen időnk. Vigyék a ládát egy másik szobába, hogy tudjanak először is mit mondani Don Blasnak, és rögtön le ne szúrja magukat. Mondják, hogy én szállíttattam át, és én nyitottam ki a ládát. Csak ne ringassuk magunkat ábrándokba: ha Don Blas előbb ér vissza, mint én, mindannyian elvesztünk!

A szerelmesek alig hallották Sancha jó tanácsait: egy sötét folyosóra vitték a ládát: elmondták egymásnak, hogy mi történt velük két év alatt.

-      Nem lesz panaszod a barátnédra – mondta Inés Don Fernandónak -, mindenben engedelmeskedek: érzem, hogy nem sokáig élünk. Nem is gondolod, milyen keveset törődik Don Blas a maga és mások életével: rájön, hogy találkoztunk, és meg fog ölni engem…Mit találok a túlvilágon? – folytatta egy pillanatnyi révedezés után. – Örökös bűnhődést!

Azután Don Fernando nyakába ugrott.

-      Én vagyok a legboldogabb asszony! – kiáltott föl. – Ha kimódolod, hogy találkozhatunk, üzend meg Sanchával, Inés a rabszolgád.

Zanga csak este tért vissza: Fernando visszabújt, a fuvaros pedig elvitte a ládát: gyakran megállították a rendőrjárőrök, amelyek mindenütt hasztalanul keresték a liberális képviselőt: amikor Zanga azt válaszolta, hogy a Don Blas ládáját viszi, mindig továbbengedték.

Utoljára a temető mellett, egy néptelen utcán állították meg: a temetőtől, amely tizenhárom-tizennégy lábnyival mélyebben fekszik, derékig érő fal választja el, és Zanga történetesen nekitámaszkodott, hogy megpihenjen. Amíg válaszolt a fogdmegeknek, a falra tette a ládát.

Zangát sebtiben pakolták meg, féltek, hogy Don Blas hazatér, ezért a fuvaros úgy kapta fel a ládát, hogy Don Fernando fejjel lefelé volt benne: ebben a helyzetben Don Fernando elviselhetetlen fájdalmat érzett, remélte, hogy hamar megérkeznek: amikor azt tapasztalta, hogy a láda nem mozdul, elvesztette a türelmét: az utcában teljes csönd honolt: úgy számított, hogy legalább kilenc óra van. „ Néhány dukáttal megvásárolom Zanga hallgatását” – gondolta. Nem bírta már a fájdalmat, ezért megszólalt nagyon halkan:

-      Fordítsd föl a ládát, mert így nagyon szenvedek.

A fuvaros ebben a szokatlan időben némileg nyugtalankodott a temetőfalnál, s mikor ott a füle mellett megszólalt ez a hang, nagyon megrémült, azt hitte, kísértetet hall, és a nyakába kapta a lábát. A láda ott maradt a mellvéden: Don Fernandónak egyre jobban fájt a feje. Nem kapott választ Zangától, megértette, hogy otthagyták. Elhatározta, hogy lesz, ami lesz, kinyitja a ládát, nagyot dobott magán, és legurult a temetőbe.

Don Fernando elkábult az eséstől, és csak pár pillanat múlva tért eszméletre: ragyogó csillagokat látott a feje fölött: a zuhanástól kinyílt a láda zárja, és ő egy frissen ásott sírhalmon találta magát. Eszébe jutott, hogy milyen veszély fenyegeti Inést, és ez a gondolat minden erejét visszaadta.

Vérzett, csúnyán megütötte magát. Azért lábra tudott állni, és csakhamar járni is tudott: üggyel-bajjal fölkúszott a temető falán, majd eljutott Sancha lakására. Amikor Sancha meglátta, hogy csupa vér, azt hitte, hogy Don Blas megtalálta.

-      Na, mondhatom, jól bemártott bennünket – mondta mosolyogva, amikor rájött, hogy tévedett.

Megállapodtak, hogy még az éjszaka mindenáron el kell vinni a ládát a temetőből.

-      Végünk van, Dona Inésnek is, nekem is – mondta Sancha -, ha holnap Don Blas valamelyik kémje fölfedezi azt az átkozott ládát.

-      Biztosan véres – szólalt meg Don Fernando.

Csak Zangát bízhatták meg a feladattal. Ahogy róla beszéltek, bekopogott Sancha ajtaján: elcsodálkozott, amikor Sancha ezt mondta neki:

-      Mindent tudok, amit mondani akarsz. Elhagytad a ládámat, beesett a temetőbe minden csempészárummal: micsoda veszteség. Tudod, most mi történik? Don Blas vallatóra fog téged még ma este vagy holnap reggel.

-      Jaj, végem! – kiáltott fel Zanga.

-      Megmenekülsz, ha azt válaszolod, hogy amikor kijöttél az inkvizíció palotájából, ide hoztad a ládát énhozzám.

Zanga nagyon oda volt, hogy elvesztette az unokahúga áruit, de félt a kísértettől, félt Don Blastól, és látszott, hogy a legegyszerűbb dolgokat is képtelen megérteni. Sancha hosszasan ismételgette neki, hogyan feleljen a rendőrkapitány kérdéseire, hogy senkit bajba ne sodorjon.

-      Nesze, itt van tíz dukát – mondta Don Fernando, aki egyszer csak előlépett. – De ha nem pontosan azt mondod, amit Sanchától hallottál, nem menekülsz meg a tőrömtől.

-      Hát ez az úr kicsoda? – kérdezte Zanga.

-      Egy szerencsétlen negro, akit üldöznek a királyi önkéntesek.

Zanga jócskán megszeppent: akkor még jobban megijedt, amikor látta, hogy belép Don Blas két fogdmegje. Az egyik fogdmeg tüstént letartóztatta, és urához kísérte. A másik csak azért jött, hogy Sanchát az inkvizíció palotájába szólítsa: ő nem járt olyan szigorú küldetésben.

Sancha eltréfálkozott vele, és megkínálta egy kis jófajta aszúborral. Szóra akarta bírni, hogy Don Fernando megtudhasson egyet-mást, aki mindent hallott a rejtekhelyéről.

A fogdmeg elmondta, hogy a kísértet elől menekülő Zanga halálsápadtan tért be egy kocsmába, és elbeszélte a kalandját. Az egyik kém, aki az után a negro, vagyis liberális után nyomozott, aki megölt egy királypártit, ott tartózkodott a kocsmában, és már szaladt is, hogy jelentse a dolgot Don Blasnak.

-      De a kapitányunk nem esett a feje lágyára – tette hozzá a fogdmeg -, rögtön azt mondta, hogy ott bujkál a negro a temetőben, és Zanga az ő hangját hallotta. Elküldött, hogy menjek el a ládáért, meg is találtuk, nyitva volt és vérfoltos. Don Blas láthatóan nagyon meglepődött, és engem ideküldött. Induljunk.

„Inés is, én is elvesztünk – mondta magában Sancha, amint az inkvizíció palotája felé haladt a kopóval. – Don Blas biztosan megismerte a ládát: már tudja, hogy idegen járt a házban.”

Koromsötét volt az éjszaka. Sancha egy pillanatig arra gondolt, hogy megszökik. „ De nem – mondta magában -, becstelenség volna magára hagyni Dona Inést, ő olyan gyermeteg, hogy most biztosan nem tudja, mit válaszoljon.”

Amikor az inkvizíció palotájához értek, Sancha csodálkozva látta, hogy fölkísérik a második emeletre, egyenesen Inés szobájába. Baljóslatúnak érezte a színhelyet. A szobában nagy világosság volt.

Amikor belépett, Dona Inés egy asztal mellett ült, Don Blas mellette állt, szikrázó tekintettel, előttük kinyitva a végzetes láda. Csupa vér volt. Amikor Sancha belépett, Don Blas éppen Zanga kihallgatásával foglalatoskodott: de rögtön kiküldték a fuvarost.

„Elárult bennünket? – töprengett Sancha. – Megértette, hogy mit mondtam neki, hogy mit válaszoljon? A kezében van Dona Inés élete.”

Dona Inésre nézett, hogy megnyugtassa: de csak nyugalmat és határozottságot látott a szemében. Sancha elcsodálkozott. „Honnan veszi ezt a bátorságot ez a félénk asszony?”

Don Blas kérdezgette, Sancha válaszolt, és már az első szavainál észrevette, hogy ez az ember, aki rendszerint nagy önuralmat tanúsított, most olyan, mint a bolond. Don Blas csakhamar megszólalt, önmagához beszélve:

-      Világos!

Dona Inés nyilván meghallotta ezt a szót, akárcsak Sancha, mert megszólalt a legártatlanabb képpel:

-      Annyi gyertya ég, hogy valóságos kemence a szoba.

Az ablak felé indult. Sancha tudta, hogy mit tervezett pár órával azelőtt. Megértette a mozdulatát. Rögtön erős idegrohamot színlelt.

-      Ezek az emberek meg akarnak ölni – kiáltott föl -, mert megmentettem Don Pedro Ramost!

És keményen megragadta Inés csuklóját.

Az idegroham bódulatában Sancha félszavakkal mesélte el, hogy egy pillanattal azután, hogy Zanga hazaszállította hozzá az árusládát, egy véres férfi rohant be a szobájába, tőrrel a kezében.

-      Megöltem a királypárti önkéntest – mondta -, és keresnek a halott bajtársai. Ha nem segít rajtam, a szeme láttára koncolnak föl. – Jaj, nézze a vért a kezemen! – kiáltotta Sancha, mintha magánkívül volna. – Meg akarnak ölni!

-      Folytassa – mondta Don Blas hidegen.

-      Don Ramos azt mondta:”A Jeromos-rendi kolostor priorja a nagybátyám: ha eljutok a kolostoráig, megmenekültem.” Reszkettem: észreveszi a nyitott ládát, ahonnan éppen kiraktam az angol tülljeimet. Egyszer csak kirántja a csomagokat, amik még bennmaradtak, és beugrik a ládába. „Zárja rám a tetejét – kiált föl -, és vitesse ezt a ládát a jeromosok kolostorába, de egy pillanat késedelem nélkül.”

-      Idehajít egy marék dukátot, ehol van: borzadok tőle, a gyalázat bére…

-      Elég a mellébeszélésből! – kiáltott fel Don Blas.

-      Féltem, hogy megöl, ha nem engedelmeskedem – folytatta Sancha. – Még mindig a bal kezében volt a tőr, csepegett róla a szegény királypárti önkéntes vére. Bevallom, féltem, elhívattam Zangát, ő fogta a ládát, és elvitte a kolostorba. Én meg…

-      Egy szót se többet, vagy halál fia – mondta Don Blas, aki szinte kitalálta, hogy Sancha időt akar nyerni.

Don Blas egy jelére már mentek is Zangáért. Sancha észreveszi, hogy a rendszerint szenvtelen Don Blas magánkívül van: kételkedik abban a lényben, akit két év óta hűségesnek hisz. Don Blas  majd ledobban a hőségben: de amikor meglátja Zangát, akit a rendőrök elővezetnek, nekiugrik és dühösen megragadja a karját.

„Na, itt a végzetes pillanat – mondja magában Sancha. – Ez az ember most fog dönteni Dona Inés életéről és az enyémről. Nagyon szeret engem, de ma este retteg a kísértettől és Don Fernando tőrétől. Isten tudja, mit fog mondani.”

Don Blas hevesen megrázta Zangát, az pedig rémülten, szótlanul nézett rá.

„Ó, Istenem – gondolta Sancha -, megesketik, hogy az igazat mondja, Zanga pedig olyan jámbor, hogy semmiképp sem fog hazudni.”

Don Blas, aki nem a hivatalában volt, véletlenül elfelejtette megesketni a tanút. Végül Zanga föleszmélt a végveszélytől, Sancha pillantásaitól és tulajdon riadalmától, és elszánta magát a beszédre. Akár okosságból, akár valóságos zavarodottságból, nagyon zűrzavaros volt az elbeszélése. Azt mondta, hogy alig vitte haza a ládát a rendőrkapitány úr palotájából, Sancha elhívatta, hogy megint vigye el a ládát, de ekkor már sokkal nehezebbnek találta. Nagyon elfáradt, és amint elhaladt a temető fala mellett, föltette a ládát a mellvédre. Panaszos hang ütötte meg a fülét, és ő elszaladt.

Don Blas kérdésekkel gyötörte, de őt magát is gyötörte a fáradtság. Késő éjjel abbahagyta a vallatást azzal, hogy majd másnap folytatja. Zanga még nem mondott csődöt. Sancha kérte Inést, engedje meg neki, hogy az ő szobája mellett, a kis szobát foglalja el, ahol valamikor ő hált. Don Blas valószínüleg nem hallotta meg ezt a pár szót, amit erről ejtettek.

Inés reszketett Don Fernandóért, és fölkereste Sanchát.

-      Don Fernando biztonságban van, de az ön élete, asszonyom, és az enyém is egy hajszálon függ. Don Blas gyanakszik. Holnap reggel komolyan megfenyegeti Zangát, és elküldi hozzá a gyóntatóatyát, akinek teljhatalma van Zanga fölött. Ez a mese, amit én találtam ki, csak a pillanatnyi veszélyt hárította el.

-      Menekülj hát, drága Sanchám – szólalt meg ismét Inés nyájasan, amint szokta, mintha egyáltalán nem izgatná, milyen sors vár rá néhány óra múlva. – Hagyj egyedül meghalnom. Boldogan halok meg, velem van Fernando képe. Nem drága ár az élet azért a boldogságért, hogy két év múlva viszontláttam. Parancsolom, hogy tüstént hagyj magamra. Lemégy a nagy udvarba, és elbújsz a kapu mellett. Remélem, el tudsz menekülni. Csak azt kérem tőled: add át ezt a gyémántos keresztet Don Fernandónak, és mondd meg neki: halálomban is áldom azért a gondolatért, hogy visszajött Mallorcáról.

Napkeltekor, mikor megszólalt az angelus, Dona Inés fölébresztette a férjét, és megmondta neki, hogy elmegy az első misére a klarissza nővérek klastromába. Don Blas egy szóval sem válaszolt, csak elkísértette négy cseléddel, bár maga is otthon volt. A templomba érve Inés az apácák rácsa mellett foglalt helyet. Egy pillanat múlva az őrök, akiket Don Blas rendelt a felesége mellé, azt látták, hogy a rácsos ajtó kinyílik. Dona Inés belépett a klauzúrába. Azt mondta, hogy titkos fogadalommal apáca lett, és sosem fogja elhagyni a kolostort. Don Blas visszakövetelte a feleségét, de az apátnő már értesítette az érseket. A prelátus atyai hangon válaszolt Don Blas handabandázására:

-      A jeles Dona Inés Bustos y Mosquera asszonynak kétségkívül semmi joga, hogy az Úrnak szentelje magát, ha ő az ön törvényes hitvese: de Dona Ines úgy gondolja, hogy kizáró okok forognak fönn a házasságában.

Pár nap múlva Dona Inést, aki pereskedett a férjével, több tőrdöféssel átszúrva találtak az ágyában: azután Don Blas egy összeesküvést fedezett föl, és emiatt Inés fivérét és Don Fernandót lefejezték Granada főterén.

Ford.: Benyhe János