Theodor Storm: Erdei tó

Az öregember

Egy késő őszi délután jól öltözött öregember ballagott lassan felfelé az utcasoron. Sétáról térhetett haza, mert divatjamúlt, csatos cipőjét belepte a por. Hosszú, aranygombos bambuszpálcáját a hóna alatt vitte: sötét szeme, amelyben mintha az egész elveszett ifjúsága továbbélt volna, s amely sajátosan elütött hófehér hajától, nyugodtan nézett körül, vagy le, az alkonyborongásban fekvő város felé. Csaknem idegennek látszott, mert a járókelők közül csak kevesen köszöntötték, bár egyik-másik akaratlanul is rákényszerült, hogy a komoly szemekbe nézzen. Végül megállt egy magas, oromfedeles ház előtt, még egy pillantást vetett a városra, aztán belépett a tornácra. Az ajtócsengő hangjára benn a szobában valaki elhúzta a zöld függönyt a kukucskálóablakról, amely a tornácra szolgált, s egy öregasszony arca vált láthatóvá az üveg mögött. Az ember intett neki bambuszpálcájával.

-      Még nem kell világosság! – mondta enyhén délies kiejtéssel, s a házvezetőnő megint leengedte a függönyt. Az öreg végigment a széles tornácon, aztán a vendégszobán, ahol nagy tölgyfa szekrények álltak a fal mellett, tetejükön porcelán vázákkal: a szemközti ajtón belépett agy kicsi előszobába, ahonnan keskeny lépcső vezetett a hátsó ház emeleti szobáihoz. Lassan felment a lépcsőn, fenn kinyitott egy ajtót, s egy közepes nagyságú szobába lépett. A szoba csendes és barátságos volt: az egyik falat csaknem végig polcok és könyvszekrények borították: a másikon arc- és tájképek lógtak: egy zöld terítős asztalnál, amelyen néhány nyitott könyv hevert szanaszéjjel, ormótlan karosszék állt, vörös selyemvánkossal. Az öreg a sarokba tette a kalapját, botját, leült a karosszékbe, s összekulcsolt kézzel a sétáját látszott kipihenni. Amint ott ült, lassacskán egyre sötétebb lett: végül holdsugár vetődött az ablaktáblákon keresztül a falon függő festményekre, s az ember szeme akaratlanul is követte a lassan továbbhúzódó fénycsíkot. Most egy sima, fekete keretbe foglalt képhez ért a sugár.

-      Elisabeth – mondta az öreg halkan: s amint a szót kiejtette, átváltozott az idő: ifjúkora tért vissza.

A gyerekek

Csakhamar egy bájos kislány lépett hozzá. Elisabethnek hívták, s úgy ötéves lehetett: ő maga kétszer annyi idős volt. A kislány piros selyemkendőcskét viselt a nyakán: jól illett a barna szeméhez.

-      Reinhard – kiáltotta -, szünetünk van! Ma egész nap nincs tanítás, és holnap se lesz.

Reinhard fürgén az ajtó mögé dugta a hóna alá csapott számolótáblát, aztán a két gyerek keresztülfutott a házon, ki a kertbe s a kertajtón ki a rétre. Pompásan jött a nem remélt vakáció. Reinhard Elisabeth segítségével, házat épített itt téglákból, abban akarnak nyári estéken lakni: de a pad még hiányzott. Reinhard tüstént nekilátott a munkának: a szegek, a kalapács, a szükséges deszkák már oda voltak készítve. Elisabeth ezalatt végigment a fal mellett, és kötényébe szedte az erdei mályva gyűrű alakú magvait: láncot és nyakravalót akart belőlük csinálni: s amikor Reinhard végre néhány félrekalapált szög ellenére is összeeszkábálta a padját, s újból előjött a napfényre, a kislány már messze, a rét másik végében járt.

-      Elisabeth! – kiáltotta Reinhard. – Elisabeth! – S a lányka jött is, csak úgy repdestek a fürtjei. – Gyere – mondta a fiú -, most már kész a házunk. Hisz egész kimelegedtél: gyere be, leülünk az új padra. Mesélek neked valamit.

Bementek, s leültek az új padra. Elisabeth előszedte kötényéből a gyűrűcskéit, s hosszú madzagra fűzte: Reinhard mesélni kezdett.

-      Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három fonóasszony…

-      Aj – mondta Elisabeth -, hisz ezt már kívülről tudom: ne meséld mindig ugyanazt.

Reinhard hát magába fojtotta a három fonóasszony történetét, s ehelyett a szegény ember történetét mesélte el, akit az oroszlánverembe dobtak.

-      Éjszaka volt – mondta-, tudod, egész sötét éjszaka, és az oroszlánok aludtak, közben azonban ásítottak álmukban, s kidugták piros nyelvüket: aztán megborzongott az ember, s azt hitte, hajnalodik. Egyszerre fényes sugarak vetődtek rá, s amint felnézett, egy angyal állt előtte. Az angyal intett neki, s aztán egyenest bement a sziklafalba.

Elisabeth figyelmesen hallgatta.

-      Angyal? – kérdezte. – Volt szárnya?

-      Ez csak olyan mese – felelte Reinhard. – Nincsenek is angyalok.

-      Ó, pfuj, Reinhard! – mondta a kislány, és mereven az arcába bámult. Mikor azonban a fiú sötéten rápillantott, kételkedve megkérdezte: - Akkor hát miért mondják mindig? Anya, a nénikém, meg az iskolában is?

-      Nem tudom – felelte a fiú.

-      De Reinhard – kérdezte Elisabeth -, hát oroszlánok sincsenek?

-      Oroszlánok? Hogy vannak-e oroszlánok? Indiában a pogány papok kocsi elé fogják őket, s úgy hajtanak végig a sivatagon. ha nagy leszek, egyszer én is elmegyek oda. Ott ezerszer szebb, mint itt nálunk: ott egyáltalán nincs tél. neked is velem kell jönnöd. Eljössz?

-      Igen – felelte Elisabeth -, de akkor anyának is jönnie kell, és a te édesanyádnak is.

-      Nem – mondta Reinhard -, addigra nagyon öregek lesznek, nem jöhetnek velünk.

-      De én nem mehetek egyedül.

-      Majd jöhetsz: akkor már igazából a feleségem leszel, és akkor más nem parancsolhat neked.

-      De édesanyám sírni fog.

-      Hiszen visszajövünk! – mondta Reinhard indulatosan. – Azt mondd meg őszintén: akarsz-e velem utazni? Másképp egyedül megyek, és akkor többé nem jövök vissza.

A kicsi közel állt a síráshoz.

-      Ne nézz ilyen mérgesen – mondta -, hiszen elmegyek veled Indiába.

Reinhard féktelen örömmel kapta el a két kezét, s kihúzta a kislányt a rétre.

-      Indiába, Indiába! – énekelte, s úgy megkergette, hogy a piros kendőcske lerepült a kislány nyakáról. De aztán hirtelen elengedte, s komolyan mondta: - Mégse lesz ebből semmi. Nincs benned bátorság.

-      Elisabeth! Reinhard! – hangzott most a kertajtó felől.

-      Itt vagyunk! – felelték a gyerekek, és kéz a kézben hazafelé ugrándoztak.

Az erdőben

Így éltek együtt a gyerekek: a lány néha túlságosan csendes volt a fiúnak, a fiú túlságosan heves volt a lánynak, de azért el nem váltak volna egymástól. Csaknem minden szabad órájukat együtt töltötték, télen valamelyikük anyjánál, a kicsi szobában, nyáron erdőn, mezőn. Mikor egyszer Elizabethet Reinhard jelenlétében megdorgálta a tanító, a fiú haragosan az asztalra lökte tábláját, hogy magára vonja a férfi bosszúságát. A tanító nem vette észre. De Reinhard ezután nem figyelt a földrajzórán: ehelyett hosszú költeményt írt, s ebben magát ifjú sashoz, az iskolamestert szürke varjúhoz hasonlította, s Elisabeth volt a fehér galamb: a sas megfogadta, hogy bosszút áll a szürke varjún, mihelyt a szárnya kinő. Az ifjú költőnek könny szökött a szemébe: nagyon nemes lelkűnek érezte magát. Mikor hazaért, sikerült szereznie egy kis pergamenfedeles kötetet, sok fehér lappal, s az első pár oldalra szorgalmas kézzel beírta a legelső költeményét. Hamarosan másik iskolába került: itt néhány új barátságot kötött vele egykorú fiúkkal, de Elisabethtel való mulatozását ez nem zavarta. Nekifogott, hogy a mesékből, amelyeket újra meg újra elmesélt neki, leírja azokat, amik a kislánynak legjobban tetszettek: közben gyakran motoszkált a fejében, hogy a mesébe valamit a saját gondolataiból is beleköltsön, de maga sem tudta miért, sose jutott el odáig. Így hát pontosan úgy jegyezte fel őket, ahogy maga is hallotta. Aztán odaadta a lapokat Elisabethnek, aki gondosan elrakta szekrényének egyik fiókjába: s a fiúnak jóleső megelégedésére szolgált, ha hallgatta, mikor a kislány az ő jelenlétében, az általa írt füzetekből esténként felolvassa ezeket a történeteket az anyjának.

Hét esztendő telt el. Reinhard elhagyni készült a várost: felsőbb iskolába ment. Elisabeth sehogy sem tudott belenyugodni a gondolatba, hogy lesz olyan idő, mikor egyáltalán nincs ott Reinhard. Örült, mikor a fiú egyik nap azt mondta, hogy ezután is ír majd neki meséket, mint eddig, s elküldi édesanyjához szóló levelekkel: Elisabethnek pedig majd meg kell írnia, hogyan tetszettek. Közeledett az elutazás ideje: de előtte még került néhány rím a pergamen kötetbe. Csak ez maradt titokban Elisabeth előtt, bár őmiatta született a könyv, s javarészt a versek is, amelyek idestova betöltötték a fehér lapoknak csaknem a felét.

Június volt. Reinhardnak másnap kellett utaznia. Egy ünnepi napot akartak hát együtt eltölteni. Ezért kirándulást rendeztek, nagyobb társasággal, a közeli erdőségbe. Az egyórás utat az erdő széléig kocsin tették meg: ott levették az elemózsiás kosarakat, és gyalog mentek tovább. Először egy fenyvesen kellett átvágni, itt hűvös volt és félhomály, s a földet puha tűlevelek borították. Félórás kószálás után a fenyőborongásból élénk bükkösbe jutottak: itt csupa fény, csupa zöld volt minden, minduntalan áttört egy-egy napsugár a sűrű lombú gallyak közt: fejük felett mókus ugrált ágról ágra. Egy helyen, ahol az ősrégi bükkfák koronája áttetsző lombozattá nőtt össze, a társaság megállt. Elisabeth anyja kinyitotta az egyik kosarat: egy öregúr megtette magát étekosztónak.

-      Ide körém mind, ti madárfiókák! – kiáltott. – És jegyezzétek meg jól, amit mondok. Reggelire mindegyikőtök két üres cipót kap: a vaj otthon maradt: a hozzávalót magatoknak kell megkeresnetek. Van elég szamóca az erdőben, mármint annak, aki tudja, hol keresse. Aki ügyetlen, annak üresen kell megennie a kenyerét: így van ez mindenütt az életben. Megértettétek, amit mondtam?

-      Igen, megértettük! – kiáltották a fiatalok.

-      Hanem tudjátok – folytatta az öreg -, ezzel nincs még vége a dolognak. Mi, öregek, már eleget hányódtunk már életünkben, azért most itthon maradunk, vagyis itt, e nagy fák alatt, és krumplit hámozunk, tüzet rakunk, asztalt terítünk, s mire tizenkét óra lesz, megfő a tojás is. Mindezért pedig fizetni tartoztok a szamócátok felével, hogy csemegét is szolgálhassunk fel. Most pedig menjetek, amerre láttok, és tisztességgel járjatok.

A fiatalok huncut fintorokat vágtak.

-      Megállj! – kiáltott az öreg búcsúzóul. – Azt talán nem kell mondanom, hogy aki nem talál, annak nem is kell szamócát szállítania, de véssétek jól a csavaros kis eszetekbe, az tőlünk, öregektől sem kap semmit. No, most már elég hasznos leckét kaptatok a mai napra: ha még szamócát is szereztek hozzá, akkor már csak elboldogultok valahogy az életben.

A fiatalok ugyanúgy vélekedtek, s párosával nekikészülődtek az útnak.

-      Gyere, Elisabeth – mondta Reinhard -, tudok egy szamócás helyet: nem fogsz üres kenyeret enni.

Elisabeth összekötötte szalmakalapjának zöld szalagját, s a kalapot a karjára akasztotta.

-      Gyere hát – mondta – itt a kosár.

Bementek az erdőbe, egyre mélyebbre s mélyebbre: nyirkos, kifürkészhetetlen lombhomályon át, ahol minden csendes volt, csak felettük a levegőben ujjongtak láthatatlan sólymok: aztán oly sűrű bozóton át, hogy Reinhardnak előre kellett mennie, utat törni: itt letépni egy gallyat, amott félrehúzni egy indát. Hamarosan hallotta azonban, hogy Elisabeth hátul a nevét kiáltja. Megfordult.

-      Reinhard! – kiáltott a kislány. – Várj meg már, Reinhard!

A fiú sehogy se találta, végül észrevette, amint némi távolságra a bokrokkal küszködik: finom fejecskéje alig valamivel a páfrányok hegye felett imbolygott. Megint visszament hát, s keresztülvezette a leánykát a cserjék és aljnövények kusza sűrűségén, ki egy tisztásra, ahol kék pillangók csapongtak a magányos vadvirágok között. Reinhard félresimította Elisabeth kihevült arcáról nedves haját: aztán fel akarta tenni rá a szalmakalapot, a kislány pedig sehogy sem akarta eltűrni: ekkor azonban a fiú kérlelni kezdte, s erre mégiscsak megengedte.

-      De hol a szamóca? – kérdezte végül, s megállt és néhány mély lélegzetet vett.

-      Itt volt – felelte Reinhard -, de megelőztek a békák vagy a nyestek, vagy talán a manók.

-      Igen – mondta Elisabeth -, a levele még itt van. De ne beszélj manókról. Gyere, menjünk, egy cseppet sem vagyok még fáradt, keressünk tovább.

Előttük kicsi patak folyt, s a túlsó parton folytatódott az erdő. Reinhard karjába vette Elisabethtet, és átvitte. Egy idő múlva az árnyas lombok alól megint nagy tisztásra léptek.

-      Itt kell szamócának lenni – mondta a kislány. – Olyan édes illatot érzek.

Végigkutatták a napos térséget, de semmit sem találtak.

-      Nem – mondta Reinhard -, ez csak a seprővirág illata.

Málna- és magyalbokrok álltak mindenfelé összekeveredve: a talaj szabad részein kurta fűvel váltakozva seprővirág virított, s szaga betöltötte a levegőt.

-      Nagyon magányos itt – szólt Elisabeth. – Hol lehetnek a többiek?

A visszavezető úttal nem gondolt Reinhard.

-      Várj csak: merről fúj a szél? – kérdezte s magasba emelte kezét. De szellő sem rezdült.

-      Csitt – mondta Elisabeth -, úgy tetszik, beszélni hallottam őket. Kiálts egyet arrafelé.

Reinhard tölcsért csinált a kezéből s kiáltott:

-      Gyertek ide!

-      Ide – szólt a visszhang.

-      Felelnek – mondta Elisabeth, és tapsolt.

-      Nem, ez semmi, ez csak a visszhang.

Elisabeth megragadta Reinhard kezét.

-      Félek – mondta.

-      Nem – mondta Reinhard -, félni nem szabad. Csodálatos itt. Ülj le ott az árnyékban a fűbe. Pihenjünk egy kicsit, majd megtaláljuk a többieket.

Elisabeth leült egy kihajló bükk alá, és figyelmesen hallgatózott minden irányba. Reinhard néhány lépéssel arrébb egy fatörzsre ült, és szótlanul nézett a kislány felé. A nap éppen felettük állt, izzó déli hőség volt: aranyfényű, acélkék legyek függöttek szárnyukat libegtetve a levegőben: körülöttük mindenféle finom surrogás, zümmögés, s néha, az erdő mélyéről, harkályok kopácsolása és más erdei madarak kiáltozása hallatszott.

-      Hallod? – szólalt meg Elisabeth. – Harangoznak.

-      Hol? – kérdezte Reinhard.

-      Mögöttünk. Hallod? Dél van.

-      Akkor mögöttünk van a város: és ha ebbe az irányba megyünk, egyenesen előre, találkoznunk kell a többiekkel.

Nekiindultak hát visszafelé: a szamócakeresésről lemondtak, mert Elisabeth elfáradt. Végre felcsendült a fákon túl a társaság kacagása: aztán egy fehér kendőt láttak megvillanni a földön: ez volt az asztal, s halomszámra állt rajta a szamóca. Az öregúr asztalkendőt tűzött a gomblyukába, s folytatta erkölcsi előadását az ifjúságnak, miközben buzgón szeletelte a sültet.

-      Itt vannak a későnjövők! – kiáltották a fiatalok, mikor észrevették a fák között közeledő Reinhardot és Elisabethet.

-      Ide hozzám! – kiáltotta az öregúr. – Kendőket kiteríteni, kalapot kiborítani. Na, mutassátok, mit találtatok.

-      Éhséget és szomjúságot! – mondta Reinhard.

-      Ha ez minden – felelte az öreg, s feléjük emelte a tele tálat, akkor tartsátok meg magatoknak. Ismeritek a megállapodást: nem fogunk itt naplopókat etetni. – Végül azonban hagyta, hogy levegyék a lábáról, s ebédhez ültek: egy rigó fütyölgetett a borókabokorból.

Így telt el a nap.

Reinhard azonban mégis talált valamit: ha nem is szamóca volt, mégis az erdőben termett. Mikor hazaért, ezt írta a régi pergamen kötetébe:

Itt a hegyoldalon

A szelek elpihennek:

Mélyen lecsügg a gally,

S alatta ül a gyermek.

Ül a kakukkfűben,

Száll rá az illat árja:

A légben kék legyek

Zümmögnek elcikázva.

Oly néma a sűrű,

S ő oly komolyan nézdel:

Szép, barna fürtjeit

A nap befonja fénnyel.

Kakukk szól messziről,

S benne egy gondolat kél:

Ő is aranyszemű,

Mint az erdei tündér.

Így hát Elisabeth nemcsak a védence volt, hanem minden kedvesnek és csodálatosnak a kifejezése nyiladozó életében.

Ím, ott áll az úton a gyermek

Elérkezett a karácsony. Délutánra járt: Reinhard több diáktársával a városházi borospince ódon tölgyfa asztalánál ült. A falilámpák égtek, mert itt benn már alig derengett: de csak kevés vendég gyűlt össze, a pincérek tétlenül támaszkodtak az oszlopoknak. A boltozatos helyiség egyik sarkában egy hegedűs meg egy cigányos arcú citeráslány ült: hangszerüket az ölükbe fektették, s közömbösen néztek maguk elé.

A diákasztalnál pezsgősüveg dugója pukkant.

-      Igyál te is, füstös képű galambom! – kiáltotta egy fiatal, junker külsejű férfi, s tele poharat nyújtott át a lánynak.

-      Nem iszom – felelte a lány, de meg sem mozdult közben.

-      Akkor énekelj! – kiáltotta a junker, s egy ezüstpénzt dobott az ölébe. A lány lassan végigsimította fekete haját, miközben a hegedűs valamit sugdosott a fülébe, de a lány felszegte fejét, s állát a citerára támasztotta.

-      Annak nem játszom – mondta.

Reinhard poharával a kezében felugrott, és elébe állt.

-      Mit akarsz? – kérdezte a lány morcosan.

-      A szemedbe nézni.

-      Mi közöd neked az én szememhez?

Reinhard égő szemmel nézett le rá.

-      Jól tudom, hogy hamis.

A lány tenyerébe hajtotta arcát, s fellesett rá. Reinhard szájához emelte a poharat.

-      Arra a szép, bűnös szemedre! – mondta és ivott.

A lány nevetett és megrázta a fejét.

-      Adjál! – mondta, s fekete szemét Reinhard tekintetébe kapcsolva, lassan kiitta a maradékot. Aztán egy akkordot pendített meg, s mély, szenvedélyes hangon énekelte:

Ma még, ma még

Oly szép vagyok.

Holnap, ó, holnap

Elhervadok.

Már csak egy órát

Vagy az enyém.

Magam, egymagam

Halok meg én.

Mialatt a hegedűs gyors ütemben a záródallamot játszotta, egy újonnan érkező csatlakozott a csapathoz.

-      Be akartam érted szólni, Reinhard – mondta. – Már nem voltál otthon, de a Kisjézus benézett hozzád.

-      A Kisjézus? – kérdezte Reinhard. – Az már nem jön hozzám.

-      Nem-e? Csak úgy illatozik a szobád a fenyőtől meg a kalácstól.

Reinhard letette a poharat, és sapkája után nyúlt.

-      Hová mész? – kérdezte a lány.

-      Majd visszajövök.

A lány homlokát ráncolta.

-      Maradj! – szólt halkan, és bizalmas tekintetet vetett a fiúra.

Reinhard tétovázott.

-      Nem maradhatok – mondta.

A lány nevetve megtaszította a lába hegyével.

-      Eridj! – mondta. – Nem érsz te semmit: így együtt, ahogy vagytok, nem értek ti semmit. – S amíg félrefordult, Reinhard lassan fellépkedett a pincelépcsőn.

Kinn az utcán erősen sötétedett: érezte a friss téli levegőt forró homlokán. Itt-ott karácsonyfa fénye világított az ablakokból: egyszer-másszor bentről kis sípok és bádogtrombiták zajongása hallatszott, s közben ujjongó gyerekhangok. Koldusgyerekek csapatai jártak házról házra, vagy felmásztak a lépcsőkorlátra, s igyekeztek az ablakon át legalább egy pillantást vetni a gyönyörűségre, amelyben nekik nincs részük. Közben hirtelen kivilágosodott egy ajtó, és szitkozódó hangok egész csapat ilyen kis vendéget kergettek ki a világos házból a sötét utcára: másutt régi karácsonyi éneket énekeltek többen: köztük csengő leányhangok is. Reinhard nem is hallotta, gyorsan elment mellette: egyik utcát a másik után hagyta el. Mire szállásához ért, csaknem teljesen besötétedett: felbotorkált a lépcsőn, és belépett a kuckójába. Édes illat csapta meg, s honvágyat ébresztett benne: úgy illatozott, mint otthon az anyja karácsonyfás szobája. Remegő kézzel gyújtott világot: jókora csomag feküdt az asztalon, s amikor kibontotta, jól ismert barna kalácskák fordultak ki belőle, egyikre-másikra cukorból kiöntötték a neve kezdőbetűit: ezt nem csinálhatta más, csak Elisabeth. Aztán egy csomagocska került elő, belőle hímzett fehérnemű, kendők és kézelők, legvégül pedig anyja és Elisabeth levele. Reinhard először az utóbbit bontotta fel.

A szép cukorbetűk bizonyára elárulják Neked – írta Elisabeth -, ki segédkezett a kalácskészítésnél: ugyanaz a személy hímezte a kézelőket. Nálunk igen csendes lesz a karácsonyeste: édesanyám mindig már fél tíz tájban a sarokba teszi a rokkáját: olyan üres ez a tél, hogy nem vagy itt. Múlt vasárnap még a kenderike is meghalt, amelyet Te ajándékoztál nekem: nagyon sírtam, hisz mindig gondját viseltem. Délután szokott énekelni, mikor a nap a kalickájára sütött: anya, tudod, gyakran leterítette egy kendővel, hogy elhallgattassa, mikor tele torokból énekelt. Most hát még csendesebb a ház, csak a Te régi barátod, Erich látogat meg hébe-hóba. Azt mondtad egyszer, olyan, mint a barna felöltője. Ez jut mindig eszembe, ha belép az ajtón, és ez olyan nevetséges: de ne mondd meg anyának, ettől egykettőre borús lesz. Találd ki, mit ajándékozok édesanyádnak karácsonyra? Nem találod ki? Saját magamat! Erich szénnel lerajzol: már háromszor kellett neki ülnöm, mindig egy egész órát. Nagyon kedvem ellen volt, hogy egy idegen ember ilyen jól kiismerje az arcomat. Nem is akartam, de anya rábeszélt: azt mondta, igen nagy örömet fog szerezni a jó Wernerné asszonynak.

De Te nem tartod meg a szavadat, Reinhard. Nem küldtél meséket. Sokszor bepanaszoltalak édesanyádnál: mindig azt mondja, hogy Neked most fontosabb dolgaid vannak az ilyen gyerekségeknél. De én nem hiszem: alighanem másképp áll a dolog.

Reinhard most elolvasta anyja levelét is, s amikor mindkét levéllel végzett, és lassan megint összehajtogatta és félretette, könyörtelen honvágy fogta el. Egy darabig fel-alá járkált a szobájában: halkan, később félhangon beszélt magában:

Eltévedt volna már,

Bolyongott összevissza.

S ím ott állt az úton

A gyermek, s hazahívta.

Azután a szekrényhez lépett, pénzt vett elő, s újból lement az utcára. Az utca közben megcsendesedett, a karácsonyfagyertyák leégtek, a gyerekek felvonulása véget ért. Szél nyargalt a kihalt utcákon: öregek és fiatalok családiasan együtt üldögéltek otthonukban: elkezdődött a karácsonyeste második felvonása.

Mikor Reinhard a városházi borospince közelébe ért, hegedűszót hallott odalentről s a citeráslány énekét: csengetett a pinceajtón, s egy sötét alak imbolygott fel a széles, tompán megvilágított lépcsőn. Reinhard a házak árnyékába lépett, aztán gyorsan továbbment. Nemsokára egy ékszerész kivilágított boltjához ért: vásárolt egy kis piros korallkeresztet, s ugyanazon az úton, amelyen jött, ismét visszament.

Nem messze a lakásától észrevett egy nyomorúságos rongyokba bugyolált leánykát: magas házkapunál állt, s hasztalan igyekezett kinyitni.

-      Segítsek? – kérdezte Reinhard. A gyerek nem felelt, elengedte a nehéz kapukilincset.

-      Nem – mondta Reinhard -, kizavarhatnak: gyere velem. Adok neked karácsonyi kalácsot.

Becsukta a kaput s kézen fogta a kislányt, aki szótlanul ment vele a lakására.

Elmenetelekor égve hagyta a lámpát.

-      Tessék, itt a kalács – mondta Reinhard, s a kislány ölébe tette a fele kincset, csak a cukorbetűsekből nem adott. – Most menj haza, és adj belőle anyádnak is.

A gyerek félénk tekintettel nézett fel rá: úgy látszott, szokatlan neki ez a barátságosság, s nem tud rá mivel felelni. Reinhard kinyitotta az ajtót, világított, s a kicsi madárként repült kalácsával le a lépcsőn, ki a házból.

Reinhard felpiszkálta a tüzet, s asztalára tette a beporosodott tintatartót: azután leült, és írt, írt egész éjszaka, leveleket írt anyjának és Elisabethnek. A karácsonyi kalács maradéka érintetlenül feküdt mellette, de az Elisabethtől kapott kézelőt felgombolta, ami meglehetős furcsán hatott fehér posztókabátja mellett. Még akkor is így ült, mikor a téli nap a jégvirágos ablaktáblákra esett, s szemben vele a tükör sápadt, komoly arcot mutatott.

Otthon

Mikor eljött a húsvét, Reinhard hazautazott. Megérkezésére virradó reggel elment Elisabethhez.

-      Hogy megnőttél! – mondta, mikor a szép, nyúlánk leány mosolyogva elébe jött. Elisabeth elpirult, de nem felelt: kezét, melyet a fiú üdvözlésénél a magáéba fogott, igyekezett gyengéden elhúzni. Reinhard bizonytalanul nézett rá: azelőtt nem így viselkedett: most úgy érezte, valami idegenség lép közéjük, s megmaradt akkor is, mikor már hosszabb ideje ott volt, s napról napra meglátogatta. Ha kettesben ültek, hosszú szünetek álltak be, ő kínosnak érezte, s azután aggodalmasan igyekezett megelőzni őket. Hogy a vakáció alatt állandó mulatságuk legyen, tanítani kezdte Elisabethet botanikára, amivel egyetemi évének első hónapjaiban lelkesen foglalkozott. Elisabeth, aki megszokta, hogy mindenben kövesse, s ezenfelül tanulékony volt, készségesen elfogadta a tervet. Így hát hetenként többször kirándultak a földekre vagy a mezőre: délben hazavitték a fűvel és virággal teli, zöld növénygyűjtő táskát, Reinhard pedig néhány óra múlva megint eljött, hogy megossza Elisabethtel a közös zsákmányt.

Ilyen szándékkal lépett be egyik délután a szobába. Elisabeth az ablaknál állt, s egy aranyozott kalitkára, amelyet Reinhard eddig nem látott, friss tyúkhúrt font. A kalitkában kanárimadár verdesett a szárnyával, és csivitelve kapkodott csőrével Elisabeth ujjai után. Azelőtt Reinhard madara lakott itt.

-      Hát az én szegény kenderikém sármánnyá változott a halála után? – kérdezte vidáman Reinhard.

-      Ez nem szokása a kenderikének – mondta Elisabeth anyja, aki a karosszékben ült és font. – Barátja, Erich küldte be ma Elisabethnek a majorból.

-      Miféle majorból?

-      Nem tudja?

-      Mit?

-      Hogy Erich egy hónapja átvette apja második majorját az Immenseenél.

-      Hisz egy árva szóval sem tetszett említeni.

-      Ej – mondta az anya -, maga sem érdeklődött egy árva szóval sem a barátja felől. Nagyon kedves, értelmes fiatalember.

Az asszony kiment, hogy kávét készítsen, Elisabeth hátat fordított Reinhardnak, s még mindig kis lugasának építésével foglalkozott.

-      Bocsáss meg egy pillanatra – mondta -, rögtön kész vagyok.

Mivel Reinhard szokása ellenére nem felelt, megfordult. A fiú szemében hirtelen aggodalmas kifejezés jelent meg, amit Elisabeth még sosem látott benne.

-      Mi bajod van, Reinhard? – kérdezte s közel lépett hozzá.

-      Nekem? – kérdezte az szórakozottan, s álmodozva függesztette szemét a lányra.

-      Olyan szomorúnak látszol.

-      Elisabeth – mondta Reinhard -, nem szenvedhetem ezt a sárga madarat.

A lány csodálkozva nézett rá. Nem értette.

-      Olyan furcsa vagy – mondta.

Reinhard megfogta mind a két kezét, s a lány nyugodtan átengedte neki. Hamarosan újból belépett Elisabeth anyja.

A kávé után az asszony ismét rokkájához ült: Reinhard és Elisabeth a szomszédos szobába mentek, hogy növényeiket rendezzék. Porzókat számoltak, gondosan kisimították a leveleket, virágokat s minden fajtából két példányt betettek száradni egy nagy fóliáns lapjai közé. Napsugaras délutáni csend volt: csak a rokka duruzsolt odaát, s időnként Reinhard fojtott hangja hallatszott, amint a növénycsaládok rendszerét magyarázza, vagy Elisabethet javította, aki hibásan ejtette ki a latin neveket.

-      Hiányzik még a minapról a gyöngyvirágom – mondta a lány, mikor már meghatározták és elrendezték az egész szerzeményt.

Reinhard egy kis fehér pergamen kötetet húzott elő a zsebéből.

-      Itt van egy gyöngyvirágtő a számodra – mondta, s kivette a félig megszáradt növényt.

Elisabeth a teleírt oldalak láttán megkérdezte:

-      Megint meséket költöttél?

-      Ezek nem mesék – felelte Reinhard, és átnyújtotta neki a könyvet.

Csupa vers volt, nagyobbára legfeljebb ha egyoldalasak. Elisabeth gyorsan forgatta a lapokat: úgy látszott, csak a címeket olvasta: Mikor az iskolamester megdorgálta: Mikor eltévedtünk az erdőben: Húsvéti mese: Mikor először írt nekem. Ilyenformán hangzott majdnem mind. Reinhard vizsgálódva pillantott rá, s amint a lány egyre tovább lapozott, látta, hogy végül finom pír süt át tiszta arcán, s lassanként egészen elborítja. Szerette volna a szemét látni: de Elisabeth nem nézett fel, s végezetül némán elébe tette a könyvet.

-      Ne így add vissza! – mondta Reinhard.

Elisabeth egy barna növényt vett elő a táskából.

-      A kedvenc füvedet teszem bele – mondta, s Reinhard kezébe adta a könyvet.

Végül elérkezett a vakáció utolsó napja s az utazás reggele. Kérésére Elisabeth engedélyt kapott anyjától: elkísérheti barátját a postakocsihoz, amelynek otthonuktól néhány utcányira volt az állomása. Mikor kiléptek a kapun, Reinhard a karját nyújtotta: így ment szótlanul a karcsú lány mellett. Mind közelebb értek a célhoz, annál határozottabban érezte, hogy valami fontosat kell közölnie vele, mielőtt ilyen hosszú időre elbúcsúznak – valamit, amitől jövendő életének minden szépsége és értelme függ, s mégsem tudott rájönni a megváltó szóra. Ez aggasztotta, s mind lasabban lépkedett.

-      Elkésel – mondta a lány -, már tizet harangoznak a Mária-templomban.

Reinhard mégsem ment gyorsabban Végül dadogva megszólalt:

-      Elisabeth, két évig egyáltalán nem fogsz látni…leszek-e annyira kedves neked, mint most, ha majd megint hazajövök?

Elisabeth bólintott, és barátságosan az arcába nézett.

-      Még védtelek is – mondta kis szünet után.

-      Engem? Ki ellen kellett védened?

-      Anyám ellen. Tegnap este, mikor elmentél, még sokáig beszélgettünk rólad. Ő úgy vélte, már nem vagy olyan jó, mint amilyen voltál.

Reinhard egy pillanatig hallgatott, aztán kezébe fogta a lány kezét, s komolyan gyerekszemébe tekintve, így szólt:

-      Éppolyan jó vagyok, mint voltam: te csak hidd ezt szilárdan. Elhiszed, Elisabeth?

-      Elhiszem – felelte a lány.

A fiú elengedte a kezét, s gyorsan végigment vele az utolsó utcán. Minél jobban közeledett a búcsúzás, annál vidámabb lett az arca. Szinte túlságosan sietett már.

-      Mi van veled, Reinhard? – kérdezte a lány.

-      Egy titkom van, egy szép titkom – mondta a fiú, és fénylő szemmel nézett rá. – Ha két év múlva megint itt leszek, akkor majd megtudod.

Közben elérték a postakocsit: még éppen elegendő idejük volt. Reinhard még egyszer megfogta Elisabeth kezét.

-      Isten áldjon! – mondta. – Isten áldjon!, Elisabeth. Ne felejtsd el a titkot.

A lány a fejét rázta.

-      Isten áldjon! – mondta.

Reinhard beszállt, s a lovak nekiindultak. Mikor a kocsi befordult a sarkon, Reinhard még egyszer látta a kedves alakot: lassan ment visszafelé az úton.

Egy levél

Csaknem két év múltán Reinhard lámpája mellett, könyvek és papírok között ült, s egy barátját várta, akivel közös szakra járt. Valaki feljött a lépcsőn. – Tessék. – A háziasszony volt az.

-      Levele van, Werner úr! – mondta, aztán újból kiment.

Reinhard a vakáció óta nem írt Elisabethnek, s ő sem kapott tőle levelet. Ez se tőle jött: megismerte anyja keze írását. Reinhard feltörte, elolvasta, és csakhamar a következő sorokhoz ért:

A te korodban, kedves gyermekem, csaknem minden évnek más arca van: mert a fiatalság nem hagyja magát elszegényíteni. Itt is megváltozott egy és más, s ez neked először bizonyára fájdalmat okoz, ha jól ismerem érzelmeidet. Erich tegnap végre igenlő választ kapott Elisabethtől, miután az utolsó negyedévben kétszer hiába kérte meg. Elisabeth sehogy se tudta magát rászánni: végül aztán mégiscsak beleegyezett: túlságosan fiatal is még. Az esküvőt rövidesen megtartják, s utána Elisabeth anyja hozzájuk költözik.

Immensee

Ismét évek teltek el. Egy meleg tavaszi délutánon erőteljes, napbarnított arcú fiatalember ballagott lefelé az árnyas erdei úton. Komoly, szürke szeme a távolba meredt, mintha az egyhangú útnak valamilyen változását várná, ami csak nem akar bekövetkezni. Végül egy szekér jött lassan felfelé.

-      Adj’ isten, barátom – szólt oda a vándor a mellette elhaladó parasztnak. – Ez az út visz az Immenseehez?

-      Csak egyenesen – felelte az ember, s megbökte kalapja karimáját.

-      Messze van még odáig?

-      Közel jár már hozzá az úr. Fél pipadohány, és ott van a tónál: az uraság háza éppen a szélén áll.

A paraszt továbbhajtott: a fiatalember gyorsabban ment a fák alatt. Negyedóra múlva balra hirtelen megszűnt az árnyék: az út völgyhajlat mellett vitt el, melyből alig ütött ki a százéves tölgyek csúcsa. Túl rajtuk napsütötte táj tárult a szeme elé. Messze lenn feküdt a mélykék, sima tó: csaknem teljesen körülfogták a napfény megvilágította erdők: csak egy ponton váltak széjjel, s messzi kilátást nyújtottak a tekintetnek, míg útját nem állták a kék hegyek. Rézsút, szemben, az erdők zöld lombja között mintha hó fehérlett volna: gyümölcsfák virágoztak ott, s közülük emelkedett ki a magas parton fehéren, piros cseréppel fedve a kúria. Gólya repült fel a kéményről, s lassan kőrözött a tó felett.

-      Immensee! – kiáltotta a vándor, mintha máris elérte volna utazása célját. Mozdulatlanul állt, s elnézett az alatta meredő fák csúcsa felett a túlsó partra, ahol a kúria tükörképe lágyan ringatózva úszott a vízen. Aztán hirtelen folytatta útját.

Meredek hegyoldalon ment lefelé, az alanti fák megint árnyékot vetettek, de ugyanakkor elfedték a tavat, mely csak néha-néha villant át az ágak résein. Hamarosan ismét enyhe emelkedőn járt, s most eltűnt jobbról-balról az erdő: helyette sűrű levelű szőlődombok kísérték az utat, s mindkét oldalon virágzó gyümölcsfák, teli zümmögő, nyüzsgő méhekkel. Egy barna kabátos, szép szál férfi jött szembe a vándorral. Mikor már csaknem odaért hozzá, meglóbálta a sapkáját, és vidám hangon kiáltotta:

-      Hozott Isten, Reinhard pajtás, hozott Isten! Hozott Isten az Immensee majorban.

-      Minden jót, Erich, és köszönöm a hozottistent! – kiáltott feléje a másik.

Azután egymáshoz értek, s kezet fogtak.

-      Igazán te vagy az? – kérdezte Erich, amikor közelről nézett régi iskolatársa komoly arcába.

-      Persze hogy én vagyok, Erich, s te is te vagy: csak éppen még vidámabbnak látszol tán, mint amilyen mindig voltál.

Ezekre a szavakra boldog nevetés tette Erich egyszerű vonásait még vidámabbá.

-      Az ám, Reinhard pajtás – mondta, s megint kezet nyújtott -, de azóta kihúztam a főnyereményt, hiszen tudod. – Kezét dörzsölte, s elégedetten felkiáltott: - Ez lesz ám a meglepetés! Erre nem számít élete végéig se.

-      Meglepetés? – kérdezte Reinhard. – Ugyan kinek?

-      Elisabethnek.

-      Elisabethnek? Nem szóltál neki a látogatásomról?

-      Egy szót se, Reinhard pajtás: nem is gondol rád sem ő, sem anya. Titokban írtam neked, hogy annál nagyobb legyen az öröm. Tudod, nekem mindig voltak ilyen csendes kis tervecskéim.

Reinhard elgondolkozott: úgy érezte, egyre nehezebben lélegzik, amint az udvarhoz közeledtek. Baloldalt most már a szőlők is elmaradtak, s a hosszan elnyúló konyhakert következett, amely majdnem a tó partjáig futott le. A gólya közben leereszkedett, és méltóságteljesen sétált a zöldségágyások között.

-      Hahó! – kiáltotta Erich, s összeverte a tenyerét. – Megint lopja a hosszú lábú egyiptomi a rövid borsótöveimet!

A madár lassan felemelkedett, s felrepült egy új épület tetejére, amely a konyhakert végében állt, s falát felkötözött őszibarack– és kajszifák ágai futották be.

-      Ez a szeszfőzde – mondta Erich. – Csak két esztendeje állítottam fel. A gazdasági épületeket megboldogult apám újonnan emeltette, a lakóházakat még nagyapám építette. Így jutunk mindig egy kicsit előre.

Ezeknél a szavaknál tágas térségre értek: oldalt a vidékies gazdasági épületek zárták le, hátul a kúria, amelynek mindkét szárnyához magas kertfal csatlakozott: a fal mögött tiszafák sötétlő sora látszott, imitt-amott virágzó orgonaágak hajoltak át az udvarba. Naptól és munkától felhevült arcú emberek mentek át a téren, s köszöntek a két barátnak. Erich pedig egyiknek is, másiknak is odakiáltott valami utasítást vagy kérdést a napi munkával kapcsolatban. A házhoz értek. Magas, hűvös előcsarnok fogadta őket, a végénél balra fordultak, egy némileg sötét oldalfolyosóra. Erich kinyitott egy ajtót, s tágas kerti szobába léptek, amelyet a szemközti ablakokat befedő sűrű lomb zöld derengésbe borított: közbül azonban a két magas, sarkig kitárt szárnyas ajtó bebocsátotta a tavaszi nap egész ragyogását, s kilátást nyitott a kertre, a kerekre rakott virágágyásokra, a magas, meredek lombfalra, melyet egyenes, széles út osztott ketté, s azon át az ember ellátott a tóig és tovább a szemközt fekvő erdőig. Mikor a barátok beléptek, a huzat illatáradatot sodort feléjük.

A kertajtó előtt a teraszon fehér, lányos nőalak ült. Felállt, és a belépők felé indult, de félúton megtorpant, mintha a lába földbe gyökerezett volna, s mozdulatlanul meredt az idegenre. Az mosolyogva nyújtotta feléje a kezét.

-      Reinhard! – kiáltott a nő. – Reinhard! Istenem, te vagy az! Rég nem láttuk egymást.

-      Régóta – mondta Reinhard, és elakadt a szava, mert amikor Elisabeth hangját meghallotta, enyhe fájdalmat érzett a szíve körül, s amikor felnézett rá, ugyanaz a könnyű, törékeny alak állt előtte, akinek évekkel ezelőtt a szülővárosában istenhozzádot mondott.

Erich örömtől sugárzó arccal visszamaradt az ajtónál.

-      No, Elisabeth – mondta -, fogadok, erre nem számítottál soha életedben!

Elisabeth testvéri tekintetet vetett rá.

-      Olyan jó vagy, Erich! – mondta.

Erich kedveskedve kezébe vette az asszony keskeny kezét.

-      Most pedig, hogy miénk lett – mondta -, egyhamar nem bocsátjuk szabadon. Nagyon sokáig csavargott odakünn, de mi majd megint otthonülővé tesszük. Nézd csak, milyen idegen és előkelő külseje lett.

Elisabeth félénk pillantása végigsimította Reinhard arcát.

-      Csak az idő teszi, amit külön töltöttünk – mondta az.

Ebben a pillanatban belépett Elisabeth anyja, karján kulcsos kosárkával.

-      Werner úr! – mondta. – Ejha! Amilyen váratlan, olyan kedves vendég.

És most már zökkenő nélkül tellett mulatságuk a kérdésekben, feleletekben. Az asszonyok munkához láttak, s amíg Reinhard elfogyasztotta a neki készített frissítőket, Erich rágyújtott nehéz tajtékpipájára, és pöfékelve, beszélgetve ült barátja mellett.

Másnap Reinhardnak vele kellett tartania a szántóföldekre, a szőlőbe, a komlókertbe, a szeszfőzdébe. Minden szép rendről tanúskodott: az emberek, akik a földeken és a kazánoknál dolgoztak, egészségesnek és elégedettnek látszottak. Ebédre a kerti szobában gyűlt össze a család, s a napot ezután a gazda elfoglaltsága szerint többé-kevésbé együtt töltötték el. Csak a vacsora előtti órákban s kora délelőtt dolgozott Reinhard szobájában. Évek óta gyűjtötte a nép száján élő verseket, dalokat, ahol csak rájuk talált, s most azzal foglalkozott, hogy kincseit elrendezze, s lehetőleg gyarapítsa új feljegyzésekkel a környékről. Elisabeth mindig gyengéd és barátságos volt: Erich sosem csökkenő figyelmességét csaknem alázatos hálával fogadta, s Reinhardnak ilyenkor az jutott eszébe, hogy a hajdani vidám gyermek nem ilyen csendes asszonyt ígért.

Ottlétének második napja óta esténként sétált a tó partján. Az út a kert alatt vezetett. A kert végében, egy kiugró bástyán, magas nyírfák alatt pad állott: Elisabeth anyja napnyugati padnak keresztelte el, mert ea hely nyugatra tekintett, s a napnyugta kedvéért rendszerint ebben az időpontban látogatták. Reinhard egyik este sétájából tért vissza az úton: s váratlanul eleredt az eső. Reinhard egy part menti hársfa alatt keresett menedéket: de a súlyos esőcseppek hamarosan keresztülvertek a leveleken. Beletörődött abba, hogy átázott, s lassan folytatta útját visszafelé. Csaknem besötétedett már: s az eső egyre sűrűbben esett. Mikor a napnyugati padhoz közeledett, úgy vélte, fehér nőalakot lát a csillámló nyírfatörzsek között. Az alak mozdulatlanul állt, s amint közelebb ért hozzá, úgy látta, szemben áll vele, mintha várna valakit. Azt hitte, Elisabeth az. Mikor azonban arrafelé sietett, hogy elérje, s vele együtt térjen vissza a kerten át a házba, az alak lassan elfordult, és eltűnt egy sötét mellékúton. Reinhard nem tudta megmagyarázni a dolgot: szinte haragudott Elisabethre – és mégis kételkedett, vajon őt látta-e, de félt megkérdezni tőle: hazaérve nem ment a kerti szobába, csak hogy Elisabethet véletlenül belépni ne lássa a kerti ajtón.

Édesanyám úgy akarta

Néhány nap múlva, estefelé, a család, mint rendszerint ebben az időpontban, együtt ült a kerti szobában. Az ajtó nyitva állt: a nap már lebukott a túlparti erdők mögé.

Reinhardot kérték: adjon elő néhány népdalt, amit délután kapott egy vidéken lakó barátjától. Felment a szobájába, s rövidesen néhány teleírt lapból álló papírtekerccsel tért vissza. Az asztalhoz ültek, Elisabeth Reinhard mellé.

-      Vaktában olvassuk – mondta Reinhard -, még én magam sem néztem át őket.

Elisabeth kigöngyölte a kéziratot.

-      Itt hangjegyek vannak – mondta. – Ezt el kell énekelned, Reinhard.

Az először egy-két tiroli táncrigmust olvasott fel, s olvasás közben néha félhangosan rá is zendített a vidám dalra. Általános vidámság fogta el a kis társaságot.

-      Ki költötte ezeket a szép dalokat? – kérdezte Elisabeth.

-      Ej! – szólt Erich. – Hisz kihallani belőlük: szabólegények, borbélyok, és más ilyen vidám népség.

-      Nem költik ezeket – mondta Reinhard. – Teremnek, a levegőből hullanak le, szálldosnak, mint az ökörnyál, ide is, oda is, és ezer helyen éneklik egyszerre őket. Ezekben a dalokban megtaláljuk minden dolgunkat és szenvedésünket: olyanok, mintha mindnyájan segédkeztünk volna a létrejöttükben.

Másik lapot vett elő.

-      „Magas hegyen álltam én…”

-      Ezt ismerem – kiáltotta Elisabeth. – Kezdd csak el, Reinhard, én majd segítek. – És elénekelték azt a dallamot, amely oly talányos, még elhinni is nehéz, hogy emberek gondolták ki: Elisabeth kicsit fátyolos alt hangján kísérte a tenort.

Elisabeth anyja közben szorgalmasan varrt. Erich összekulcsolta a kezét, és áhítatosan hallgatott. Mikor a dal véget ért, Reinhard némán félretette a papírlapot. A tó partjáról az esti csendességben felhangzott a nyájkolomp: akaratlanul is arra figyeltek, s egyszerre tiszta gyerekhangot hallottak énekelni:

Magas hegyen álltam én,

S lenéztem a völgybe.

Reinhard elmosolyodott.

-      Halljátok. Így száll szájról szájra.

-      Gyakran éneklik ezen a vidéken – szólt Elisabeth.

-      Igen – mondta Erich -, a bojtárgyerek az. Tereli haza a nyájat.

Egy darabig csendben figyeltek: a kolompszó fenn, a gazdasági épületek mögött haladt el.

-      Ősi hangok ezek – mondta Reinhard -, az erdők mélyén alszanak: isten tudja, ki találta meg őket. – Új lapot húzott elő.

Már sötétebb volt: vörös esti fény habja borította a túloldali fákat. Reinhard kigöngyölte a lapot. Elisabeth a papír egyik oldalára tette a kezét, s ő is nézte. Reinhard olvasott:

Édesanyám úgy akarta,

Hogy a lányát másnak adja.

Akit eddig én szerettem

Ezután már elfeledjen.

De a szívem nem akarta.

Jó anyámnak panaszt teszek,

Hogy vétekre vitt engemet.

Ami másnak jó hír, érdem,

Nekem az most nehéz szégyen.

Jaj, mit tegyek?

Büszkeségem és örömem

Csak keservet hozott nekem.

Jaj, bárcsak ez ne lett volna,

Inkább járnék én koldulva

Utakon és réteken.

Olvasás közben Reinhard észrevétlen remegést érzett a papíron: mikor végzett, Elisabeth halkan hátratolta a székét, s szótlanul lement a kertbe. Anyja tekintetével követte. Erich utána akart menni, de az öregasszony azt mondta:

-      Elisabethnek dolga van kinn.

Ennyiben maradt a dolog.

Kinn azonban egyre jobban ráborult a sötétség a kertre és a tóra, az éjszakai pillék surrogva nyilalltak el a nyitott ajtó előtt, s egyre erősebben áradt be a virágok és cserjék illata: a víz felől békák kuruttyolása hangzott fel, az ablak alatt fülemüle csattogott, mélyen benn a kertben a másik: a hold a fák fölött fénylett. Reinhard egy darabig még nézte a helyet, ahol Elisabeth törékeny alakja eltűnt a lombsövények között: azután összetekerte kéziratát, elköszönt a jelenlevőktől, s a házon át lement a vízhez.

A fák némán álltak, és árnyékukat messze kivetették a tóra: a víztükör közepe dermedt holdfényben merengett. Néha-néha halk zizegés borzongott a fák közt: de nem volt szél, csak a nyári éj lélegzete. Reinhard a part mentén haladt. Egy kődobásnyira a száraztól fehér vízililiomot pillantott meg. Egyszerre kedve támadt, hogy közelebbről is megnézze. Ledobta ruháit és a vízbe lépett. A víz sekély volt, éles növények és kövek vágták a lábát, s még mindig nem ért mély vizet, hogy úszhasson. Azután hirtelen eltűnt alóla a talaj, összecsapott felette a víz, s egy kis időbe került, mire megint felszínre jutott. Mozgatta karjait és lábait, s körbe úszkált, míg meg nem találta a helyet, ahol a vízbe lépett. Csakhamar meglelte újra a liliomot is: magányosan lebegett a nagy, sima levelek között. Lassan úszott befelé, közben fel-felemelte a karját, s a lepergő vízcseppek szikráztak a holdfényben, de úgy tetszett, mintha nem csökkenne a távolság közte és a virág között, csak a part lett mindig homályosabb, párásabb, ha visszatekintett. Mégsem hagyott fel a vállalkozásával, hanem erőteljesebben úszott tovább ugyanabban az irányban. Végre olyan közel ért a virághoz, hogy a holdfényben világosan meg tudta különböztetni ezüstös szirmait: de közben úgy érezte, mintha hálóba keveredett volna: a sima szárak felnyúltak a fenékről, és rátekerőztek meztelen végtagjaira. Az ismeretlen víz sötéten feküdt körülötte, háta mögött hal szökött fel: hirtelen olyan hátborzongatónak tetszett minden itt az idegen elemben, hogy vadul széttépte a növények szövevényét s eszeveszett sietséggel úszott a part felé. Kintről visszapillantott a tóra, s a liliom, mint előbb is, messze és magányosan lebegett a sötét mélység felett. Reinhard felöltözött, és lassan hazaballagott. Mikor a kertből a szobába lépett, Erich és Elisabeth anyja éppen egy kis üzleti utazásra készültek, amelyre másnap akartak indulni.

-      Hol járt ilyen késő éjszaka? – kiáltotta feléje az asszony.

-      Én? – felelte Reinhard. – Szerettem volna meglátogatni a vízililiomot, de nem lett belőle semmi.

-      Ezt meg már ki a csuda érti? – mondta Erich. – Mi dolgod velt neked a vízililiommal?

-      Ismertem valamikor régen – mondta Reinhard -, de annak már jó ideje.

Elisabeth

Másnap délután Reinhard és Elisabeth a tó partján bolyongott, hol az irtásban, hol a magas, kiugró partszegélyen. Erich meghagyta Elisabethnek, hogy távollétük alatt Reinhardnak mutassa meg a legszebb kilátást a környék egyes pontjairól, különösképpen azt, ami a túlpartról magára az udvarra nyílik. Most egyik helyről a másikra mentek. Elisabeth végül elfáradt, s leült az alácsüggő ágak árnyékában. Reinhard szemben vele egy fatörzsnek támaszkodott: hallotta az erdő mélyéről a kakukk szavát, s hirtelen eszébe jutott, hogy mindez egyszer már megtörtént velük. Furcsán mosolyogva nézett Elisabethre.

-      Keresünk szamócát? – kérdezte.

-      Nincs még itt az ideje – mondta Elisabeth.

-      Hamarosan megjön.

Elisabeth némán rázta a fejét: azután felállt, és tovább kószáltak, s amint az asszony így mellette lépkedett, Reinhard tekintete újra meg újra feléje fordult: Elisabeth oly szépen ment, mintha a ruhája hordozná. Reinhard gyakran akaratlanul is hátramaradt egy lépéssel, hogy egészen és hiánytalanul tekintetébe foghassa. Így értek egy hangával benőtt, szabad helyre, ahonnan messzire el lehetett látni. Reinhard lehajolt, s letépett néhány szálat a tisztás füvéből. Mikor újra felnézett, arcán szenvedélyes gyötrelem látszott.

-      Ismered ezt a virágot? – kérdezte.

Elisabeth kérdőn nézett rá.

-      Van otthon egy öreg könyvem – mondta Reinhard -, mindenféle dalokat és verseket szoktam beleírni: de most már régóta nem került bele semmi. A lapjai között egy hangaszál is fekszik: egy elfonnyadt hangaszál. Tudod, kitől kaptam?

Elisabeth némán bólintott: de lesütötte szemét, csak a növényt nézte Reinhard kezében. Így álltak sokáig. Mikor Elisabeth felemelte rá tekintetét, Reinhard látta, hogy szeme tele van könnyel.

-      Elisabeth – mondta -, ott a kék hegyek mögött volt az ifjúságunk. Mondd, hol maradt?

Nem szóltak többet, hangtalanul mentek le a tóhoz. A levegő fülledt volt, nyugaton fekete fellegek gyülekeztek.

-      Vihar lesz – mondta Elisabeth, és meggyorsította lépteit.

Reinhard némán bólintott: sietve mentek végig a parton, míg el nem érték ladikjukat.

Az átkelés alatt Elisabeth a ladik peremén nyugtatta kezét. Reinhard evezés közben rá-rápillantott, de az asszony elnézett mellette a messzeségbe. Így hát tekintete lesiklott, s megállapodott Elisabeth kezén, s ez a halovány kéz elárulta, amit az arc elhallgatott. Látta rajta a titkos fájdalom finom vonalát, amely oly szívesen keríti hatalmába a finom asszonykezeket, ha éjszaka beteg szíven megnyugszanak. Mikor Elisabeth megérezte, hogy Reinhard tekintete a kezén pihen, lassan kicsúsztatta a palánkokon át a vízbe.

Az udvarba érkezve, köszörűskordét találtak az urasági épület előtt: lógó hajú fekete ember hajtotta buzgón a kereket, s cigánynótát zümmögött a fogai között: felszerszámozott kutya feküdt mellette nyelvlógatva. A ház tornácán rongyokba burkolt, dúlt arcú szép lány állt, és kéregetve Elisabeth felé nyújtotta kezét.

Reinhard a zsebébe nyúlt, de Elisabeth megelőzte, és gyorsan a koldusasszony nyitott tenyerébe rázta pénztárcája egész tartalmát. Azután hirtelen elfordult, és Reinhard hallotta, hogy zokogva megy fel a lépcsőn.

Meg akarta állítani, de észbe kapott, s visszamaradt a lépcsőn. A lány még mindig a tornácon állt, kezében az alamizsnával.

-      Mit akarsz még? – kérdezte Reinhard.

A lány összerezzent.

-      Nem akarok semmit – mondta: aztán fejét Reinhard felé fordította, dúlt tekintettel rámeredt, és lassan az ajtó felé ment. Reinhard egy nevet kiáltott, de a lány nem hallotta: lehajtotta fejét, karját keresztbe fonta a mellén, és keresztülvágott az udvaron.

Magam, egymagam

Halok meg én.

Egy régi dal zúgott Reinhard fülében: lélegzete elállt: kis idő múlva megfordult, és felment a szobájába.

Nekiült dolgozni, de nem tudott gondolkodni. Egy óra hosszat hasztalanul erőlködött, azután lement a nappali szobába. Senki sem volt ott, csak a hűvös, zöld derengés: Elisabeth varróasztalán vörös szalag feküdt, délután a nyakán viselte. Kezébe vette, de fájt, s újra letette. Nem volt nyugta, lement a tóra, és eloldotta a csónakot, átevezett, s még egyszer végigjárta az utakat, amelyeken nemrégen Elisabethtel sétált. Mire hazaért, már sötét volt: az udvaron szembejött vele a kocsis, aki a parádés lovakat vitte legeltetni: az utazók éppen most értek vissza. Felment a tornácra, s hallotta, hogy Elisabeth fel-alá járkál a kerti szobában. Nem lépett be hozzá: egy pillanatig csendben állt, aztán halkan felment a lépcsőn a szobájába. Itt az ablakhoz ült, a karosszékbe: azt akarta elhitetni magával, hogy a fülemülét szeretné meghallgatni, amely lenn a tiszafasövényen csattogott: de csak a szíve verését hallotta. Alatta a házban minden elnyugodott, az éjszaka repült, s ő nem vette észre. Így ült órákig. Végre felállt, s kihajolt a nyitott ablakon. Éji harmat pergett a levelekre, a fülemüle nem csattogott már. A mélykék éji égen keletről sápadt-sárga derengés tört át: hűvös szél támadt, s végigsimította Reinhard forró homlokát: az első pacsirta ujjongva emelkedett fel a levegőbe. Reinhard hirtelen megfordult, s az asztalhoz lépett, tapogatva kereste ceruzáját, s amikor megtalálta, leült, s néhány sort írt egy tiszta papírlapra. Miután ezzel végzett, vette a kalapját, botját, s az írást hátrahagyva, óvatosan kinyitotta az ajtót, s lement az előcsarnokba. Még hajnali derengés ült minden zugon: a nagy házimacska kinyújtózott a gyékényen, s Reinhard szórakozottan odanyújtott kezéhez dörgölőzött. Kinn a kertben már szónokoltak a verebek az ágakon, s hirdették mindenkinek, hogy elmúlt az éjszaka. Reinhard ajtót hallott csikordulni fenn a házban: valaki jött le a lépcsőn. Felnézett. Elisabeth állt előtte. Karjára tette a kezét, mozgott a szája, de Reinhard egy szót sem hallott.

-      Nem jössz vissza soha többé – mondta végül az asszony. – Tudom, ne hazudj: nem jössz vissza soha többé.

-      Soha többé – mondta ő.

Az asszony leejtette a kezét, s nem szólt. Reinhard keresztülment az előcsarnokon az ajtóhoz: ott még egyszer hátrafordult. Elisabeth mozdulatlanul állt ugyanazon a helyen, s halott szemmel nézett rá. Reinhard egyet lépett előre, s feléje tárta karját. Aztán erőszakkal elfordult, és kiment az ajtón. Kinn friss reggeli fényben fürdött a világ, pókhálókon függő harmatgyöngyök szikráztak az első napsugarakban. Nem nézett vissza: gyorsan ment kifelé, s mind jobban és jobban elsüllyedt mögötte a csendes major, s kitárult előtte a széles nagyvilág.

Az öregember

A hold sugarai már nem világítottak be az ablaktáblákon: sötét lett: az öregember azonban még akkor is ott ült összefont kézzel a karosszékben, s nézett maga elé, a szoba mélyére. Szeme előtt a homály lassan széles fekete tóvá változott: fekete víz mögött fekete víz terült el, mind mélyebb és mind távolibb vizek, s az utolsón, oly messze, hogy az öregember szeme alig hatolt el odáig, széles, sima levelek között magányos fehér vízililiom lebegett.

Nyílt a szobaajtó, éles fénysugár világított be a szobába.

-      Jó, hogy jön, Brigitta – mondta az öregember. – Tegye csak a lámpát az asztalra.

Azután az asztalhoz húzta a széket, fogta az egyik nyitott könyvet, s elmélyült tanulmányaiba, melyeken egykor ifjúsága erejét próbálgatta.

Ford.: Szász Imre