A harmatos dombról frissen a boldog év
rámmosolyog, emelvén lángoló szekerét,
babér von árnyat ifjú homlokomra
s fejem kellő dicsőség koszorúzza.
Szárnyat kap lábam, míg a harmatos füvön,
mint a kelő reggel, felragyog kedvesem:
ó, áldassanak angyal-lábai s azok
az égi fényben tündöklő tagok.
Mint szikrázó angyal az ég ivén
ártatlanság s szent öröm idején.
A pásztor is elhagyja buzgó énekét,
hogy egy angyaltól halljon szebb zenét.
Ha ő beszél, a Mennyek hangját hallom én,
ha sétálunk, tisztátlanság hozzánk nem ér,
és éden minden rét, mind békés menedék,
s úgy érzem, szent lábak hajléka a vidék.
De a falu, hol sötétszemű kedvesem
az éj árnyában lágy álomra lepihen,
ha ott vagyok, halálosnál égőbb tüzek
lobognak szivemben s szítják énekem.
/Ford.: Somlyó György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése