William Blake: A lélek vándora

Távoli földet jártam én,

férfiak és nők birodalmát,

s oly szörnyü dolgot láttam ott,

mit földi vándor sohasem lát.

Mert kéjben sarjad ott a kisded,

ki keserű kínban fogant,

mint kéjjel szedjük a gyümölcsöt,

mit felnevelt keserű gond.

És hogyha fiú lesz a gyermek,

nőni egy Vén Anyóhoz adják,

aki egy puszta szigetre szegzi,

aranykelyhekbe gyüjtve jajját.

Vas-töviseket rak fejére,

kezén-lábán átver szeget

és melléből kimetszi szívét,

hogy tűrjön hőt és hideget.

Minden ízén végigtapint, mint

fösvény, ki aranyait bújja,

jaján lakmározik, s amint az

felserdül, ő megifjul újra.

Míg Ifjúvá nem nő a gyermek,

s virágzó Lányka lesz a tört vén:

akkor az szétveri bilincsét,

vágyát a lányon ott betöltvén.

A lány testét beveti vágya,

miként a földmíves a szántót,

s azontúl ő lesz tág lakása,

és termő kertje, hétszer áldott.

De Vén Árny lesz, hamar eloszló,

botorkál egy kunyhó megett,

mely arannyal telt s drágakővel,

miket szorgalma megszedett.

A lélek drágaköve az mind,

gyöngye szerelem-vert szemeknek,

tört szív aranya, mártir-hörgés,

és sóhaja, akik szeretnek.

Ez étele s ez itala,

vendége mind, aki arrajár:

koldús szegény, jöttment utas:

kapuja mindig tárva áll.

Az ő kínja nekik örök kéj,

ujjongásuktól fal s tető reng,

míg a tűzhelyről élte pattan

egy kisded leány-csecsemőnek.

S a lányka oly szűz fényben izzik,

gyöngy és arany, hogy nem meri

csöpp testét pólyába takarni,

sem durván megérinteni.

Az férfit választ ott magának,

mindegy: ifjú, vén, dús, szegény:

s a Vén Gazdát kiebrudalják,

mint vak koldust más küszöbén.

És elvándorol sírva, míg egy

szíves ház küszöbére nem lép,

megtörve sokszor és vakon már,

s el nem nyeri egy lány szerelmét.

Szegény a lányt ölbe kapja,

fagyos korát hevíteni,

a kunyhó eltűnik előle

s a kert és minden díszei.

A vendégei szertementek,

mert váltott szem változva lát,

érzékeit görcs húzza össze,

s a sík föld gömbbe fordul át.

Nap, hold és csillagok letűnnek,

áll véghetetlen pusztaság,

hol enni-inni nem maradt már,

csak vak vadon, amerre lát.

De mézet a lány kisded-ajka,

s kenyeret s bort mosolya kínál,

s vadat kóbor szeme: s közelget

a gyermeksége, érzi immár.

Mert lakván étellel s itallal,

ifjabb lesz mindenik napon,

s együtt mennek a pusztaságban,

társuk iszony és borzalom.

Vad csikóként a lány elillan,

bozótokat hajt rettegése,

s ő űztön-űzi nappal-éjjel,

száz szerelemtől megigézve,

szeretet s gyűlölet büvétől,

míg tele lesz a puszta föld

szerelem útvesztőivel, hol

farkas és oroszlán üvölt.

Míg makacs Kisded vál az Aggból

s a lánykából rívó Anyóka.

Akkor jön arra két szerelmes,

s legördül csillag s nap ragyogva.

A fák édes mámort kinálnak

a sivatagban bújdosóknak,

s épül sok fényes város ott,

víg lakhellyel a pásztoroknak.

De feltünik a Szörnyü Gyermek,

s rémület ráng a tájon át:

"Megszületett! eljött a Kisded!" -

kiáltják, s fut, ki merre lát.

Mert Szörnyü Testéhez ki érni

merészel, lerohad a karja:

a fenevadak bőgve futnak,

s a fák gyümölcse hull elaszva.

Nem érintheti Szörnyü Testét

más, csak egy Vén Anyó megint.

Aki kiszegzi egy puszta szigetre -

s kezdődik újból minden így.

/Ford.: Somlyó György/