A forrás habjai édesen csordogálnak,
s ezüst-csengő szava múlt csókokról
cseveg,
köröskörül kövér, kizöldülő füvek
s a vad hőség alá az égerfa von árnyat.
Meghajlik megadón Zefir akaratának
a lomb e szép helyen s szerelmesen piheg.
Épp delelőjén áll a nap, s majd megreped
hosszan a föld, amint perzselő heve árad.
Erre térvén, nagy út súlyától lankatag,
éget a szörnyü hév s szomj sebzi ajkadat,
állj meg e helyt, hová csak jósorod
vezérle.
A könnyű nyugovás tested pihenteti,
az árny s az enyhe szél heved elkergeti
s szomjad is belevész e forrás hűs vizébe.
/Ford.: Somlyó György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése