Mogyorócserjék közt vitt el az útam,
mert csacska fejemben tűz lobogott -
hogy suhogott gyönyörűcske husángom!
s tettem végire egy kis mogyorót -
hó-lepkék libegtek a szellők szárnyain
s csillaglepkéktől kéklettek az egek -
ezüst-patakokba dobtam a horgom,
s hogy kihúztam, rajta pisztráng lebegett.
Nagy óvatosan letettem a fűre,
hogy élesztgessem a hűlt tüzeket -
de valami suhogott, zizegett csak a
földön,
nevemen szólított és nevetett:
csillogó lány lett a picike pisztráng,
szép almavirággal szőke haján -
nevemen szólított s láttam tovatűnni
az alkonyi ég remegő bíborán.
Jaj, azóta mennyit, de mennyit kóboroltam,
homorú völgyeken és halmos hegyeken -
öreg vagyok én már, de azért megkeresem,
megcsókolom, hadd tudja meg, hogy
szeretem.
Ó, aztán együtt kószálunk a tarka füvek
közt,
s neki adom, - csak kinyúlok a kék egen át
-
a hold-alma két ezüstös szeletét és
a nap-alma narancsszín aranyát.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése