Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s az unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
A múlatja magát vele négy fala közt.
Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr ( fél-süket és fél-vak),
Maga számára is lopva zenél csak.
Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása:
Neki új nem kell: amit ő ver más a'.
Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, - s magyar a
némettel: -
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.
Nyers, vad riadás...mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad',
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.
Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
- Tiszta remekké magába' szülemlő -
Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
Mint lombot a szél ha ütemre ingat.
Olykor egy-egy ének nyújt neki vigaszt:
A hitujítás kora szülte még azt:
Benne a tört sziv, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.
Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
Kopogójábul - csak képzeli hozzá:
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.
De azért nem tűri rajta meg a port:
Emlékezetes neki minden akkord:
Egy hang: s feledett régi dalra émed -
Szövege cikornyás, dallama német.
Az öreg úr így, dalai közt élve,
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.
Néha egy új dalt terem önkint húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja:
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? tünődik.
Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is " mindennap feled egy-egy
nótát":
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.
Gyakorold is, amit valaha tudtál,
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál:
Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése