Goda Gábor: Hűség

A földvári üdülőben már meglehetősen kialakult élet folyt. A három-négy személyes éttermi asztalok körül kibontakozott már a két hétre időzített sajátos, nyaralói élet: tapintatos méltányossággal kezelték az üdülők egymás kialakuló szokásait: a csámcsogást, az abrosz vajjal vagy paradicsommal való bepiszkítását. Az asztalok fölött légyfogók csüngtek, a gyermekek a döglött legyeket számlálták, és visongtak örömükben, ha egyik-másik éppen rászállt a fogóra, és élethalál harcát vívta az arzénes ragacson.

A bal négyesnél hárman ültek. Rampa Kálmán volt az egyik beutalt, szép termetű, elsőrendűen lebarnult férfi, hófehér szvetterben és krémnadrágban. Látszott rajta, hogy tudatában van kitűnő külsejének. Az asztalfőn, néhány szál virág mögött ült Csorbáné, kisfiával. Az üdülőben gúnyos éllel „szent családnak” nevezték őket, és már a kéthetes üdülés harmadik napján úgy döntöttek, hogy Rampának és Csorbánénak közük van egymáshoz, mégpedig félreérthetetlen közük, és rosszallották a dolgot.

Rampa Kálmán tízéves házas volt. Feleségét sohasem csalta meg. Hű volt hozzá mindenféle értelemben. Ezúttal nem nyaralhattak együtt, mert Rampánénak még dolga volt az üzemben, legfeljebb ha szeptemberben veheti ki szabadságát. A férfi szerette feleségét. És legfeljebb egy utcai hátrafordulásig, egy autóbusz-utazásnyira való kacérkodásig terjedt hűtlenségének határvonala. A „tiszta házaséletben” látta az élet egyik legszilárdabb pillérét, és ezt az elvét tíz éven át szolgálta töretlenül. Igaz, különösebb kísértések nem is szegték nemes szándékát.

Csorbáné kacér asszony volt, szép is, feltűnő is, akinek nőisége betöltötte az éttermet, és felingerelte az egész üdülőt. Nagy, mindig nedves szemével rátapadt Rampára. Pompás keble, mesteri válla, barnára sült, érett lábszárai feltűnést keltettek önmagukban is, hát még ha ingerlő harcba küldte őket.

Így étkeztek együtt napjában háromszor, megannyi látszólag félreérthetetlen, szinte alattomos kedveskedéssel árulván el valamit azokból az ellenőrizhetetlen érzelmekből, amiknek ha fejlettségi fokát a többi üdülő nem is tudta megállapítani, de ami mégis napjában háromszor telítette meg vérbő gerjedelmek jó atmoszférájával a légyfogós éttermet, elkeveredve a Balaton meleg vizének, napfényének, a halk vitorlázások ingerlő hangulatával. Rampa és Csorbáné testi fölénye nem egy üdülővendéget kergetett félszegségbe és zavarba.

Csorbáné kisfiát Mihálykának hívták, s csak Mihálykának és soha nem Misinek. Ez a Mihályka valamiféle kitüntető meghittséggel barátkozott Rampa Kálmánnal, nem, nem úgy, mintha az apja volna: inkább, mint aki nagy ravaszul e szeretetet anyja kedvtelésének szolgálatába kívánja állítani.

Rampa Kálmán rendületlenül írta haza naponként levelezőlapjait. Rövid, tömör szövegeket, ezzel az aláírással:”Hűséges Kálmánod.” Kálmán, Csorbáné kacérkodó szeme, lába, keble ellenére is hű maradt, de lazult benne ez a hűség. Most érezte először terhesnek a hűséget, birkózott vele, a természetes érzés most vált benne először morális erővé.

A szent család mélyen bent úszott a Balatonban, Kálmán megérintette az asszonyt, egészen közel jött a szájuk, és mintha mindketten zavarba jöttek volna ettől a hűségtöréstől, amelyet kezdett már valami újféle, másfajta cinkos hűség felváltani.

Este mindig a többiekkel együtt játszottak társasjátékot. Az üdülők ezt gondolták magukban:”Ravaszok! Itt ülnek velünk éjfélig, de aztán…” Pedig nem így volt.

Rampa Kálmán éjfélkor elkísérte az asszonyt a szobájáig, meghajolt előtte, s ha akart is sok egyebet mondani, mégiscsak azt mondta:

-      Aludjon jól! Holnap a reggelinél. – Aztán kissé elszontyolodva saját ügyefogyottságán, tovább haladt saját szobájáig.

Csorbáné a negyedik napon egyszeriben Kati lett. Megszűnt a Csorba elvtársnő. Mihálykát is felhatalmazták a Kálmán bácsira. E sokatmondó névcserék az üdülőkre csábító hatással voltak. Úgy érezték, valamivel többet tudnak már a valóságból.

Rampa Kálmán levelezőlap-írás közben vette észre először, hogy terhére van a tömör szövegezés. Budapest, az üzem, az otthon egyre távolodott. Nem törődött vele. Este vacsoránál azt mondta Katinak:

-      Jó volna ma este egyet sétálni, Kati.

Az asszony a férfira emelte tekintetét, és fölösleges halksággal suttogta:

-      Nagyon jó volna.

-      Akkor siessünk a vacsorával – mondta a férfi -, mert kezdődik a társasjáték, s ha itt találnak, nincs menekvés. Megint tombolázhatunk vagy barkochbázhatunk.

Gyorsan ettek, és Mihálykát is noszogatták, hogy az őszibarack magjait ne forgassa olyan hosszasan szájában, és a döglött legyek összeszámlálását is hagyja holnapra.

-      Igen, Mihályka – mondta Rampa -, ma korán kell lefeküdni, holnap kirándulunk Tihanyba.

Az asszony a férfira nézett, és mosolygott e váratlan ravaszságon. Még azt is megbeszélték, hogy a földvári móló oldalában találkoznak, a második padnál.

-      Arra kevesen járnak – mondta Kálmán, és leseperte a morzsákat az asztalról.

Elsőnek Kálmán ment föl a szobájába. Határozott, elszánt volt. „Ez semmi – gondolta magában -, nincs ebben semmi, tíz év után először…Egyszer élünk. Az embernek kell tudni mit kezdeni a szabadságával. A szabadság…” Nem folytatta. Kitárta az ablakot. A Balaton éppen olyan volt, csendesen heverő vizével, fölötte a csillagos-holdas égbolttal, mint a levelezőlapokon. A tükörbe nézett, tetszelgett termetes férfiasságában. „Nem csalok meg senkit, legfeljebb önmagamat, jogom van az élethez” – s egyéb szónoki mondatokkal hessegette el a lényeget.

Aztán kisétált a mólóra. Letelepedett a kijelölt, pirosra pingált padra, és várt. Közben köveket hajigált a vízbe, amelynek párás lehelete csak növelte benne izgatott türelmetlenségét. Rampa sokféle dialógust eszelt ki, amellyel zavarmentesen és gyorsan el lehet jutni, például, az asszony hajának megsimogatásáig s onnan az első, közös akaraton múló csókig.

Csorba Kati váratott magára, elég hosszan: a fák zümmögtek, a hold szokásához híven utazott az égen, a víz is csobogott, a természet megtette a magáét.

Aztán megérkezett Kati.

Nem jött egyedül. Mihályka is vele volt, azaz mögötte jött, hóna alatt a labdával.

Kálmán megdöbbent. Mit akar itt ez a gyerek? Miért hozta magával? No mindegy! Üdvözölték egymást. Az asszony is leült a padra, kivételes közelségben. Kálmán az asszony testének forróságát is érezte. Aztán  még fokozta is egy félszeg rángással ezt a közelséget. Kati tűrte. Egymásra néztek, elmosolyodtak, majd mindketten visszavonták a mosolyt.

Mihályka most a férfi elé állt, és azt mondta:

-      Gyere, játsszál velem!

A férfi tűnődött: vele játsszak? Vele? Éppen most?

-      Mit játsszak veled, Mihályka?

-      Fussunk versenyt

Kálmán tehetetlenül nézett az asszonyra, az asszony meztelen karjaira, pihés, ruganyos nyakára, és azt kérdezte:

-      Most? Versenyt? Sötétben?

-      Fusson vele – mondta az asszony.

-      Jó – felelte Kálmán. – Akkor fussunk versenyt.

És futottak. A forró nyári éjszaka megizzasztotta a férfit, de futni kellett a mólón, egész az első kanyarig. Amikor visszatértek a padhoz, a férfi lihegett.

-      Leülhetek? – kérdezte.

-      Ne ülj még le – kérlelte a gyerek -, most labdázzunk.

-      Igen, labdázzanak – mondta az asszony, és látható elragadtatással nézte őket, amint a pad előtt labdázni kezdenek. Mihályka ügyes volt, ügyesebb, mint Rampa Kálmán, aki kiejtette a labdát a kezéből. Mindketten utánairamodtak, de elkéstek, a labda már beletáncolt a vízbe, és megállt a mólót szegélyező sziklás kövek között.

-      Ott van, te! – mondta Mihályka. – Látod?

-      Látom – mondta a férfi barátságtalanul.

-      Menj érte.

Rampa Katira nézett, és az is esdeklő kedvességgel mondta:

-      Menjen érte, Kálmán, no menjen érte.

A férfi most levetette a cipőjét, lehúzta harisnyáját, feltűrte térdig a nadrágját. A kisfiú hangosan felnevetett.

-      Milyen szőrös a Kálmán bácsi lába. Nézd, anyu, milyen szőrös!

Kálmán most lekúszott a móló oldalán, ráhuppant az éles kövekre.

-      Itt a labdád! – mondta, és visszakúszott a móló ferde falán.

Kati mosolygott, összecsókolta Mihálykát, Kálmánnak meg azt mondta:

-      Köszönöm, maga nagyon rendes ember.

Aztán megint ott ültek a padon, hármasban, mint egy szolid család, akik túl vannak már minden viharon, akik élvezik a természet szépségét, a víz százféle esti színét, a giccses holdat, és persze – a gyereket. Mihályka most felkelt a padról, megtapogatta Kálmán bácsi lábát, és azt mondta:

-      Már száraz, majd felhúzom a harisnyáját, Kálmán bácsi.

S miközben Mihályka húzta a harisnyát, Kálmán megfogta az asszony kezét.

-      Szeretem magát, Kati.

-      Én is magát – mondta az asszony tárgyilagosan. – Azért hoztam Mihálykát magammal. Védangyalnak.

Így ültek még egy ideig, de mert minden folytatás csak zsákutcába vezethetett volna, felkeltek, és hazamentek az üdülőbe. Az asszony ajtaja előtt Kálmán hű maradt régi szövegéhez:

-      Aludjon jól. Holnap a reggelinél.

-      Maga is – mondta az asszony, és mindketten mélyen, sokatmondóan sóhajtottak.

Amikor Rampa Kálmán egyedül maradt a szobájában, elővette a levelezőlapokat, amelyek a mólót ábrázolták a pirosra festett padokkal, és kissé kusza betűkkel ezt írta haza:

„Itt nagyon szép az idő, jól érzem magam, és hű vagyok hozzád, mint mindig, pedig sok a csinos nő. Örök hűséggel, Kálmán.”

Olyan nyugodt volt, mintha idegcsillapítót vett volna be.