Kuprin: Kutyaszerencse

Egy szép szeptemberi reggelen, hat-hét óra tájban, Jack, a másfél éves pointer, a hosszú fülű, bolondos kedvű, barna szőrű vadászkutya, piacra indul Annuskával, a szakácsnővel. Jack jól tudja az utat, s azért elől lohol, magabiztosan, futtában szaglászva az utcaköveket. A keresztutcák sarkán megtorpant, hátralesett a szakácsnőre. Arcából, járásából helyeslésre következtetett: határozottan megfordult és frissült kedvvel inalt tovább.

Így lesett hátra az ismerős hentesbolt előtt is. De most nem látta Annuskát. Jack olyan sebesen loholt visszafelé, hogy a bal füle kifordult a gyors futásban. De Annuskát nem látta, még a legközelebbi keresztutca sarkáról sem. Jack akkor a szimatára bízta magát. Megállt, mozgékony cimpájú, nedves orrát óvatosan körülhordozta a levegőben, igyekezett megtalálni Annuska ruhájának jól ismert szagát, a piszkos konyhaasztal és a háziszappan szagát. De ebben a pillanatban egy asszonyféle sietett el nagy sebbel-lobbal Jack mellett, suhogó szoknyájával meglegyintette a kutyát. Utálatos kínai parfüm illathulláma lebegett az asszony nyomában. Jack bosszúsan kapta félre a fejét, tüsszentett, és végképp elvesztette Annuska nyomát.

De nem csüggedt el egy percre sem. Jack jól ismerte a várost, s mindig igen könnyen hazatalált: csak a hentesboltig kellett elszaladnia, onnan a zöld bódéig, aztán balra kellett térni, megkerülni a nagy szürke házat, amelynek pincéjéből mindig olyan ínycsiklandozó égett olajszag áradt, s máris ott volt az utcájában. De Jack most nem sietett. Verőfényes, üde volt a reggel, s a kristálytiszta, kissé nedves levegőben különös élességgel érződött a szagok minden árnyalata. Jack, miközben vízszintesen tartott farokkal, remegő cimpákkal elfutott a posta mellett, megmert volna rá esküdni, hogy ott, alig egy perce egérszínű, nagy testű, öreg dog állt meg, s hogy a dognak zabkenyér a főtápláléka.

Valóban, alig futott kétszáz lépést, meglátta a kényelmes tempóban ügető dogot. A dog fülét kurtára vágták, nyakán elnyűtt, széles szíj lötyögött.

Észrevette Jacket, és megállt, félig visszafordult. Jack kihívóan emelte magasba a farkát, s olyan ábrázattal, mintha egészen másfelé nézne, lassú léptekkel odaóvakodott a doghoz. Az egérszínű kutya is lecsapta a farkát, és kivicsorította fehér fogait. Aztán mind a ketten herregni kezdtek, olyan hangon, mintha fulladoznának, s félrefordították egymástól a pofájukat.

„Ha olyasmit mond, ami sérti a becsületemet, vagy általában a többi tisztességes pointer becsületét, belekapok az oldalába, a bal lapockája körül – határozta el Jack. – Ez a dog erősebb nálam, azt tudom, de lomha mozgású és ostoba. Lám, most is az oldalát fordítja felém a fajankó, s nem is gyanítja, hogy az egész balszárnyat kitette a támadó hadműveleteknek.”

És egyszer csak…Megfoghatatlan, szinte természetfölötti dolog történt. Az egérszínű dog hirtelen hanyatt vágódott, s valami láthatatlan erő az elképedt Jack torkát hurkolta körül…Jack megfeszítette a mellső lábát, és dühösen rángatta a fejét. De a láthatatlan „valami” olyan erősen szorította a nyakát, hogy a barna szőrű pointer elvesztette az eszméletét.

Szűk vasketrecben tért magához. A ketrec zötyögve haladt a macskaköveken, rázódtak, reszkettek jól-rosszul összetákolt részei. Jack az erős kutyaszagból rögtön sejtette, hogy a ketrec hosszú évek óta különböző korú és fajtájú kutyák lakóhelye. A ketrec előtt, a bakon, két ember ült. Egyiknek sem volt bizalomgerjesztő külseje.

A ketrecben már eléggé népes társaság gyűlt össze. Jack az egérszínű dogot vette észre elsőnek, azt, amelyikkel majdnem összeakaszkodott az utcán. A dog állt, pofáját a ketrec két vasrúdja közé fúrta, panaszosan vonított. Testét előre-hátra himbálta a rázós ketrec. Középen öreg fehér uszkár feküdt, okos pofáját reumás lábán nyugtatta. Szőrét oroszlánosra nyírták, farka végén és a négy mancsa körül meghagytak egy-egy kis pamacsot. Az uszkáron látszott, hogy filozófusra valló sztoicizmussal nyugodott meg sorsában, s ha néha nem sóhajt vagy nem hunyorít, alvónak vélhették volna. Mellette, a reggeli hidegtől és az izgalomtól reszketve, hosszú, vékony lábú, hegyes pofájú, ápolt agár ült. Néha idegesen ásított, rózsaszínű nyelvét cső alakúra göngyölve, minden egyes ásítást elnyújtott, vékony nyiffantással kísérve…A ketrec hátsó fala mellett sárga foltos mellű és szemöldökű, sima szőrű fekete tacskó simult szorosan a rácshoz. Sehogy sem tudott felocsúdni döbbenetéből, ami különösen komikussá tette fura külsejét. Hosszú krokodilteste kurta, görbe lábakon nyugodott, pofácskája komoly volt, füle majdnem a földet söpörte.

A többé-kevésbé előkelő társaságon kívül két bizonytalan fajtájú házőrző is kuporgott a ketrecben. Az egyikük ahhoz a fajtához tartozott, amelyiket mindenütt Bodrinak hívnak, s amelyik becstelen jelleméről közismert: bozontos volt, vörhenyes szőrű, lompos farkát 9-es alakúra görbítve hordta. Ez került elsőnek a ketrecbe, s látszott rajta, annyira tudatában van kivételes helyzetének, hogy már régóta szeretne érdekes beszélgetést kezdeni valakivel. A másik kevésbé előkelő kutyát alig lehetett látni: a legsötétebb sarokba húzódott, ott feküdt összegombolyodva. Egész idő alatt csak egyszer állt fel, hogy rávicsorogjon a közelébe lépő Jackre, de ez az egy alkalom is elég volt ahhoz, hogy mélységes ellenszenvet váltson ki a véletlenül összeverődött társaságból. Először is, ez a kutya ibolyaszínű volt – munkába induló mázolók pingálták be ilyen színűre. Másodszor, rútul meredezett csomókba összeragadt szőre. Harmadszor, látszott rajta, hogy dühös, éhes, merész és erős: erre vallott lesoványodott testének erélyes rándulása, ahogy az elképedt Jackkel szembeugrott.

Már egy jó negyedórája hallgattak. Végül Jack, akit az élet semmiféle helyzetében nem hagyott cserben egészséges humora, hanyagul megjegyezte: - Kalandunk egyre érdekesebbé válik. Kíváncsi vagyok, hol áll meg legközelebb ez a két gentleman.

Az öreg uszkárnak nem volt ínyére a barna pointer könnyelmű beszéde. Lassan Jack felé fordította fejét, s rideg gúnnyal torkolta le:

-      Kielégíthetem a kíváncsiságát, fiatalember…A két gentleman a sintértelepen fog megállni.

-      Micsoda?...Bocsánat…engedelmet…nem jól hallottam – mormolta Jack, önkéntelenül a farára zöttyenve, mert remegni kezdett a lába. – Azt méltóztatott mondani: a sin…

-      Úgy van, a sintértelepen – erősítette meg ridegen az uszkár, és elfordult.

-      Bocsánat…nem érettem egészen pontosan…A sintértelepen…Micsoda intézmény az a sintértelep? Nem lenne olyan kedves megmagyarázni?

Az uszkár hallgatott. De mivel az agár meg a tacskó is csatlakozott Jack kérdéséhez, az öreg nem akart udvariatlannak mutatkozni a hölgyek előtt, kénytelen volt részletezésbe bocsátkozni:

-      A sintértelep, mesdames, hegyes tetejű, magas kerítéssel körülvett tágas udvar, ahová az utcán elfogott kutyákat zárják. Engem már három ízben ért az a szerencsétlenség, hogy oda kerültem.

-      Még az is valami! – mordult fel egy rekedt hang a sötét sarokban. – Én most megyek oda hetedszer.

A hang kétségtelenül a sarokban heverő ibolyaszínű kutyáé volt. A társaságot megbotránkoztatta a züllött külsejű egyén közbeszólása, s ezért úgy tett, mintha meg se hallaná replikáit. Egyedül Bodri rivallt rá szolgai buzgalommal:

-      Ne szóljon közbe, kérem! Senki sem kérdezte a véleményét!

És nyomban helyeslést várón pillantott az egérszínű dogra.

-      Én már háromszor voltam ott – folytatta az uszkár -, de a gazdám minden alkalommal értem jött és kiváltott (cirkuszban dolgozom, hiszen értik, és megbecsül a gazdám)…Nos, tehát ezen a kellemetlen helyen két-háromszáz kutya is összegyűlik néha…

-      És mondja, kérem, legalább rendes társaság van ott? – kérdezte finnyásan az agár.

-      Néha igen. De a koszt rendkívül silány és kevés. Egyszer-másszor nyomtalanul eltűnt valamelyik fogolytársunk, s ilyenkor olyan levest ettünk, amely…

A nagyobb hatás kedvéért kis szünetet tartott, tekintetét végighordozta hallgatóságán, s mesterkélt hidegvérrel folytatta:

-      …kutyahúsból készült.

A társaság az utóbbi szavak hallatára borzadó méltatlankodásban tört ki.

-      Az ördög vigye el! Micsoda gyalázat! – kiáltott fel Jack.

-      Mindjárt elájulok…szédülök – suttogta az agár.

-      Ez rettenetes…rettenetes! – nyögte a tacskó.

-      Mindig mondtam, hogy az emberek aljasak! – morogta az egérszínű dog.

-      Milyen borzalmas halál! – sóhajtott fel Bodri.

Csak az ibolyaszínű kutya hangjában csengett komor és cinikus gúny:

-      Nem is lehet rossz az a leves…bár némelyik csirkekotletthez szokott hölgy, persze, úgy véli, hogy a kutyahús puhább is lehetne valamivel.

Az uszkár eleresztette a füle mellett ezt az arcátlan megjegyzést. Folytatta:

-      Később, gazdám elbeszéléséből, megtudtam, hogy elpusztult társaink bőréből női kesztyűket készítenek. De uralkodjanak idegeiken, mesdames, ez még semmi! Hogy a bőr puhább és finomabb legyen, ezért eleven kutyáról nyúzzák le.

Kétségbeesett kiáltások szakították félbe:

-      Micsoda embertelenség!

-      Micsoda gyalázat!

-      Szinte hihetetlen!

-      Ó, istenem, istenem!

-      Hóhérok!

-      Nem, még annál is rosszabbak!

Ez után a kitörés után feszült, szomorú csend támadt. A társaság képzelete az elevenen-nyúzás rettenetes jelenetét festegette.

-      Uraim, meg kell találnunk a módját, hogy egyszer és mindenkorra megszabadítsunk minden becsületes kutyát az ember szégyenletes igájából! – kiáltott fel hevesen Jack.

-      Legyen szíves, mondja meg, mi ennek a módja – szólalt meg maró gúnnyal az öreg uszkár.

A kutyák elgondolkodtak.

-      Meg kell harapni minden embert, punktum! – mordult fel dühös basszus hangon a dog.

-      Helyes! Ez a legradikálisabb megoldás – csatlakozott hozzá a szolgalelkű Bodri. – Ha mást nem, annyit elérünk, hogy félnek tőlünk.

-      Úgy…megharapni…nagyszerű – mondta az öreg uszkár. – És mondja, tisztelt uram, mi a véleménye a kutyakorbácsról? Ismeretségben méltóztatik lenni vele?

-      Hm…- köszörült egyet a torkán a dog.

-      Hm…- visszhangozta Bodri.

-      Nem, uraim, tudják meg, hogy az emberekkel nem tudunk szembeszállni. Én eleget láttam a világból, s mondhatom, hogy alaposan ismerem az életet…Gondoljunk csak akár az olyan egyszerű dologra, mint a kutyaól, a korbács, a lánc, a szájkosár…Azt hiszem, egyikük előtt sem ismeretlenek ezek a dolgok, uraim…Tegyük fel, hogy mi kutyák, idővel kieszeljük, hogyan szabadulhatnánk meg tőlük…Igen ám, de közben az ember is kitalál még tökéletesebb eszközöket. Feltétlenül kitalál! Látnák csak, uraim, micsoda ólakat, láncokat meg szájkosarakat készítenek egymásnak az emberek! Engedelmeskednünk kell, ennyi az egész. Ez a természet törvénye.

-      Micsoda filozófiai fejtegetés! – súgta a tacskó Jack fülébe. – Ki nem állhatom ezeket az örökké oktató véneket!

-      Tökéletesen igaza van, mademoiselle – csóválta meg gálánsan a farkát Jack.

Az egérszínű dog mélabús ábrázattal kapott el egy arra repülő legyet, s vontatott, sírós hangon csak ennyit mondott:

-      Hej, kutya élet!

-      De hát hol van itt az igazság – lázadt fel váratlanul a mindeddig hallgató agár. – Például ön, uszkár úr…bocsásson meg, nincs szerencsém ismerni a nevét…

-      Arto, az egyensúlyozás professzora, szolgálatjára – hajolt meg az uszkár.

-      Nos, mondja meg nekem, professzor úr, ön, úgy látom, világlátott kutya, nem is beszélve képzettségéről: mondja meg, hol van mindebben az isteni igazság?Hát annyival érdemesebbek és különbek nálunk az emberek, hogy büntetlenül élvezhetnek ilyen kegyetlen kiváltságokat?

-      Nem különbek, nem is érdemesebbek, kedves kisasszony, hanem erősebbek és okosabbak – felelte keserűn Arto. – Ó, én aztán igazán jól ismerem a kétlábú állatok erkölcseit! Először is, mohóbbak a világ valamennyi kutyájánál. Annyi kenyerük, húsuk meg vizük van, hogy abból élete végéig megélhetne minden emberszörnyeteg. De ehelyett egy részük, talán tizedrészük, a maga kezében tartja ezt a sok jót, s bár maga nem tudja felfalni az egészet, éhezni hagyja a többi kilenctizedet. Mondják meg hát, kérem, nem osztja-e meg a jóllakott kutya a lerágott csontot a szomszédjával?

-      Megosztja, bizony megosztja – hagyták helyben az uszkár hallgatói.

-      Hm! – köhintett kétkedőn a dog.

-      Aztán gonoszok is az emberek. Ki hallott már olyat, hogy egy kutya megölte volna a társát szerelem miatt, irigységből vagy gyűlölködésből? Mi összemarakodunk néha, ez becsületes dolog. De nem törünk egymás életére.

-      Tökéletesen igaz – helyeseltek a többiek.

-      És mondják meg – folytatta a fehér uszkár -, vetemedhet-e arra egy kutya, hogy megtiltsa kutyatársának azt, hogy szabadon járjon, a kutyaszerencséről alkotott véleményének bátor kimondását? A kutya nem vetemedik erre. De az ember igen!

-      Ördög vinné őket! – szólt közbe erélyesen az egérszínű dog.

-      Végül még hozzáteszem, hogy az emberek képmutatók, irigyek, hazugok, önzők és kegyetlenek…Mégis időtlen időkig uralkodni fognak, mert…mert ennek már ez a rendje. Lehetetlen megszabadulni igájukból…Az egész kutyasors, az egész kutyaszerencse az ő kezükben van. Mai helyzetünkben mindegyikünk, akinek jóravaló gazdája van, hálát adhat érte a sorsnak. Csak a gazdánk menthet meg bennünket attól, hogy társaink húsát együk és végignézzük, hogy nyúzzák meg elevenen társainkat.

A professzor szavai nyomasztóan hatottak a társaságra. Senki sem ejtett több szót. Tehetetlenül zötyögtek a rázós ketrecben. A dog panaszosan vonított. A mellette sündörgő Bodri csöndesen kontrázott neki.

A kutyák nemsokára érezték, hogy a kocsi kerekei homokra értek. Öt perc múlva széles kapun fordult be a kocsi, s megállt egy szöges tetejű, sűrű kerítéssel körülvett óriási udvaron, ahol vagy kétszáz sovány, piszkos, lógó farkú, szomorú pofájú kutya vánszorgott.

A ketrec ajtaja kitárult. A hét újonnan érkezett kiszállt, és ösztönösen egy csoportba verődött.

-      Hé, ide füleljen, hogy is hívják…Maga, maga, professzor! – harsant föl egy hang az uszkár mögött.

Visszafordult: az ibolyaszínű kutya állt előtte, pimaszul mosolyogva.

-      Ugyan kérem, hagyjon békén – reccsent rá az öreg uszkár. – Más gondom van most.

-      Csak egy-két szavam volna…Maga igen okosan beszélt az előbb a ketrecben, hanem azért mégis elhibázta valahol…Úgy ám.

-      Hagyjon engem, az ördög vigye el magát! Hol hibáztam volna el?

-      A kutyaszerencséről beszélt…Ha akarja, mindjárt megmutatom, kinek a kezében van a kutyaszerencse.

Hirtelen hátrasunyta a fülét, felcsapta a farkát, s olyan vad iramban vágtatott el, hogy az egyensúlyozás öreg professzorának leesett az álla. „Fogjátok meg! Utána!” – kiáltozták az őrök, s a menekülő kutya után eredtek.

De az ibolyaszínű kutya már odaért a kerítés tövébe. Egyetlen ugrással fenn termett a kerítés tetején, függve maradt a mellső lábán. Még néhány lázasan erőlködő mozdulat, s az ibolyaszínű kutya áthemperedett a kerítésen. A hegyes szögek ottmarasztották a fél oldalát.

Az öreg fehér uszkár hosszan nézett utána. Most már tudta, hol hibázta el.

Ford.: Rab Zsuzsa