Az élet útjáról letévedt,
te régi asszony, ó, te szép!
Ki homlokod szívemre téve
elfoglaltad anyám helyét,
ki bennem úgy terjedezel, mint
erdőben az illat, ki nagy
betükkel álmomba vagy írva
s törzsömbe vágott balta vagy:
ki dallal és nyakam köré font
karral elcsented életem
s rendelted, hogy nálad keressem,
orcáidon, tenyereden!
Hordtalak téged karkötőként
gondolataimnak szelíd
karján: vágytam ringatni véled
ember-voltunk szülötteit.
Életem keresztjére gyémánt-
szögekkel szegzett rózsa, ki
egy mozdulatodra sziromként
csillagokat tudsz ontani.
Tikkasztó szomjúságom kútja,
kívánságaim tűzhelye,
egek-ígérte táj vetéssel,
nyájjal, árnyas fákkal tele!
Te, ki azt tetted, hogy ösvényem
hullám lett, mozgó tengeré,
hogy kergessen magányos égbolt
örvényből új örvény felé,
s nőjenek éjszaka-magasra
a partok s áradjon a hab,
te, aki hagytad tévelyegni
szenvedő hullámaimat:
Hol a kezed, hogy visszahozza
a légbe a fény útjait?
Koszorúm tövisét kiszedni,
hol késlekednek ujjaid?
S hol a csípőd, melyhez növények
simulnak, ha füvön hever,
s figyel-e a szerelmi sóhaj
kebledben, ha hódolni kell?
Ki, hol haladsz, a tetejéig
remegteted a réti nyárfát,
s mi szembejő, ráveted arra
hűvösségednek lanyha fátylát.
Te, ki ügyelni tudsz: ruhádból
úgy bontsd ki - félig - kebledet,
a szájnak épp csak láza érje
s a kéz gyöngéden fogja meg.
Te, idő sivatagja, melyben
koromszín sólymok és homok-
felhők járnak, nyerve a széltől
leírhatatlan alakot.
A világ útjáról letértél,
mint nyíl, mely nem ért semmi célt,
szépséged, hogy nekem hazudjék,
tán csak ezért lett, annyit ért!
De mert őt nem tudtad lebírni,
nem őt, ki rád régtől lesett,
de mert nem bírtad félrelökni,
Őt, sorsodat, a végzetet.
Emeld föl hát füled a földről
éjente, ha szólítlak, ím
s halld, te, kit nem tudok feledni,
föloldhatatlan átkaim.
/Ford.: Illyés Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése