Vas István: Mikor a rózsák nyílni kezdtek

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,

Már nem voltunk fiatalok –

Házunk körül virágzó sírkeresztek,

Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,

Akkor is , ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,

Fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben –

Emlékszel? Volt is oka.

De ami fekete maradt, még feketébben

Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú: vad tükörbe

Tört fényeket rejtett a rémület,

És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje

S attól lett édesebb.

Újjongó áhitattal ébredtünk reggelente,

Te a kertre, én terád –

Ez az öreg nyarunk szelíden betemette

Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy szeszélyes messzeséget

Kezdtük nézni a holnapot –

Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved

Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,

De emlékszel? ez volt a legszebb.

Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,

Mikor a rózsák nyílni kezdtek.