A fákon végső gyönyörűség,
kiszikkadt minden út,
az ég október csöndes derűjével
a vízre leborult.
Ott ötvenkilenc hattyú, ragyogó.
Emelkedik a tó.
Tizenkilenc ősz rámjött már, mióta
meglátva rajukat,
számolni kezdtem őket, s hasztalan:
mindannyi megriadt,
zajduló szárnnyal mind az égre tört,
ziláltan írta a kört.
Tündöklő lényüket ma hosszan nézem.
Szívemben fájdalom.
Azóta minden más. Ó, fürge voltam
a régi alkonyon!
Szárnyaik harangzúgása fenn
még nem ütött szíven.
Szántják kitartó szerelemmel
a hideg vizeket,
vagy égre szállnak – nem vénülnek ők,
örökké tüzesek.
Verő szívük ha hódítani kél,
velük a szenvedély.
De most fönséges ringásukkal
rejtelmes ez a tó.
Hazájuk majd micsoda káka lesz,
micsoda úsztató,
ha majd kitárult pilláim alól
nem látom őket sehol?
/Ford.: Nagy László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése