Google+ Followers

2015. április 29., szerda

William Butler Yeats: Coole vadhattyúi


A fákon végső gyönyörűség,
kiszikkadt minden út,
az ég október csöndes derűjével
a vízre leborult.
Ott ötvenkilenc hattyú, ragyogó.
Emelkedik a tó.

Tizenkilenc ősz rámjött már, mióta
meglátva rajukat,
számolni kezdtem őket, s hasztalan:
mindannyi megriadt,
zajduló szárnnyal mind az égre tört,
ziláltan írta a kört.

Tündöklő lényüket ma hosszan nézem.
Szívemben fájdalom.
Azóta minden más. Ó, fürge voltam
a régi alkonyon!
Szárnyaik harangzúgása fenn
még nem ütött szíven.

Szántják kitartó szerelemmel
a hideg vizeket,
vagy égre szállnak – nem vénülnek ők,
örökké tüzesek.
Verő szívük ha hódítani kél,
velük a szenvedély.

De most fönséges ringásukkal
rejtelmes ez a tó.
Hazájuk majd micsoda káka lesz,
micsoda úsztató,
ha majd kitárult pilláim alól
nem látom őket sehol?

/Ford.: Nagy László/


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5