Lefelé száll a nap estelente,
bíbor izzásban huny ki a hűs kék,
alkony csendjét isszák a hegyormok.
Ujjongó ér fut ezüst habokkal,
békén, szilaj ifjúsága tűntén,
csillagok ringnak hullámtükörben.
Függ a sas, magas légben nyugodva,
mint mély álomban, oly mozdulatlan,
egy ág sem rezdül, elült a szél is.
Mosolyogva, isteni iramban,
mint mennyei fény ködön keresztül,
Helios rónák felett lebeg fönn.
Mosva szent ajk bűvös harmatától,
dala a lelkek lelkébe árad,
s áthatja a hatalmak hatalma
az időknek sorsmelódiáit,
melyek összhangzón egybefolynak,
mint virágok fénye és sötétje.
S megifjult békesség üde csúcsát
régi hazugságok káoszából
emeli eszmények szelleméig.
Miket édes álomból dalával
keltett, a parton minden virágot
édes dallal új álomba ringat.
Hogyha nem figyeltem, nem csodáltam
s láttam volna semmi istenit még,
s látnám a virágok égi fényét
és a hajnalt élettel telítve,
míg a föld újjászületve sóhajt,
akkor is tudnám: nem volt ez álom.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése