Óvlak a buktató kövektől: védlek a
sugató szelektől:
előtted nyomokat tapodok a sárban.
A világban nincsen szelídség, hogy a
jót különbnek
tekintsék:
e törvényt tanultam, míg egyedül
jártam…
Vigyázlak legelső veszélytől, hogy
szeress és bízva
tekints föl:
melletted élek és magamnak nevezlek.
Ösztönök s szokások nyomára így mutat
életünk szabálya,
hogy szövetségünket nevezhesd
egésznek!
Határok változnak köröttünk, levegőt
pásztáznak
fölöttünk!
Akinek java van: szorong és kiáltoz…
Szobánkat hűti a szegénység,
szívünket fűti a reménység –
e csekély kapcsolat nem fűz a
világhoz:
vigyázlak s magamra vigyázok, mert
szenvedsz, ha én is
hibázok,
e forgó földgömbön értékem csak te
vagy!
Örömöm, bánatom megosztod: bátorítsz
rosszban, mert
tudod, hogy
csillogó szemedet nevezem napomnak.
Csak érted harcolok szerszámmal és
minden növekvő
évszámmal
betölt a rend, a biztató bizonyság,
hogy romlandó tárgyak helyett még
csak te maradsz meg,
mint egészség:
kevesebb a remény, ha ezt tagadják.
Áldlak is tiszta szavakkal, hogy
asszonyi erőd vigasztal
és piros bizalmak áradnak belőle:
övez majd utódok hálája s hűséged
utódok számára
így lesz majd tanitás, példa a
jövőre.
Csak a gyáva vinnyog veszélyben, a
bátor ellenáll merészen
és akkor is tervel, ha háza recseg
már…
Mert ingó holmiját zúzzák szét s
romjait hiába szórják szét
több marad mégis az irigyelt
vagyonnál.
Így élek, párral a viharban s ha reng
is a föld ma alattam
és ha minden egészből durván levésnek
egy részt, akkor is, de kiáltva
hirdetem az üszkös világba:
a mi szövetségünk megmarad egésznek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése