A kék ég tornyát
virágvitorlák,
fűszálak rakják.
Vadmadarakkal
száll a harang-dal
föl, hol a Nap jár.
Tűzszárnyú lepkék,
hogy röpdösnek szét,
a földről nézzed.
Szép színüktől vagy
színültig gazdag
és velük részeg.
Rakéta-isten:
a gép se ismer
akadályt, száguld.
Csak én maradok
sárbaragadók
között elárvult.
Nem tudok szállni,
eget találni,
testem darócban.
Föld vagyok, nehéz
súly, mely elenyész
portakaróban.
A homok dombján
Parnasszus hol vár? –
ott csak magány van.
Hiába is versz
elevenen, vers,
lehúz a szárnyam.
Testi fájdalmak
itt marasztalnak,
ez az ítélet.
Földarcú „senkik”
nekem teremtik
e lenti édent.
Lelkük kötöz meg,
hogy velük győzzek
e földi kínban.
Őrt velem állnak
könnytelen, fáradt,
hű szavaimban.
Pogány hitemmel
vagyok sár-ember,
remények csalnak.
Vadrózsabokor
szagosan bókol,
hogy lent maradjak.
Az ég ölében
kialszik fényem,
szédülök, félek.
Minden fönnebb száll,
mert ott a szebb táj,
s lent: rág a féreg.
Pillanat-látszat
ám, amit láthatsz
szemeddel lentről.
Futhatsz magasba,
ragadsz a gazba,
s csúszhatsz a lejtőn.
Percnyi haláltánc,
értelmetlen láz
földi életünk.
Ki se gyúlt csillag,
mely fel se csillant
és máris letünt.
S mégse a kétség:
mindig a kék ég
unszol maradni.
S az, hogy mit hagysz meg
nyomodban mennynek,
ha meg kell halni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése