Google+ Followers

2015. május 13., szerda

Mátyás Ferenc: Sárból vert ének


A kék ég tornyát
virágvitorlák,
fűszálak rakják.

Vadmadarakkal
száll a harang-dal
föl, hol a Nap jár.

Tűzszárnyú lepkék,
hogy röpdösnek szét,
a földről nézzed.

Szép színüktől vagy
színültig gazdag
és velük részeg.

Rakéta-isten:
a gép se ismer
akadályt, száguld.

Csak én maradok
sárbaragadók
között elárvult.

Nem tudok szállni,
eget találni,
testem darócban.

Föld vagyok, nehéz
súly, mely elenyész
portakaróban.

A homok dombján
Parnasszus hol vár? –
ott csak magány van.

Hiába is versz
elevenen, vers,
lehúz a szárnyam.

Testi fájdalmak
itt marasztalnak,
ez az ítélet.

Földarcú „senkik”
nekem teremtik
e lenti édent.

Lelkük kötöz meg,
hogy velük győzzek
e földi kínban.

Őrt velem állnak
könnytelen, fáradt,
hű szavaimban.

Pogány hitemmel
vagyok sár-ember,
remények csalnak.

Vadrózsabokor
szagosan bókol,
hogy lent maradjak.

Az ég ölében
kialszik fényem,
szédülök, félek.

Minden fönnebb száll,
mert ott a szebb táj,
s lent: rág a féreg.

Pillanat-látszat
ám, amit láthatsz
szemeddel lentről.

Futhatsz magasba,
ragadsz a gazba,
s csúszhatsz a lejtőn.

Percnyi haláltánc,
értelmetlen láz
földi életünk.

Ki se gyúlt csillag,
mely fel se csillant
és máris letünt.

S mégse a kétség:
mindig a kék ég
unszol maradni.

S az, hogy mit hagysz meg
nyomodban mennynek,

ha meg kell halni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5