Goda Gábor: A betörő

Éjjeli három óra felé a lift halk zökkenéssel állt meg a harmadik emeleten Dobákkal, az íróval, aki ilyenkor hálát adott annak, akinek az ilyesmiért hála jár, hogy ezt a kis utazást is megúszta, azaz hogy már megint megúszott valamit, mert úgy tartotta, hogy az egész élet ilyen kis „megúszásokból” tevődik össze. Az ember pillanatonként „úszik meg” egy balesetet, egy bacilusrajt, egy háborút: de hát meddig lehet ennyi mindent megúszni?

Amíg azonban Dobák becsapta maga mögött a lift ajtaját, és megindult a folyosón lakása felé, amelynek ajtaját a hideg hold fénye világította meg, észrevette, hogy a küszöb előtt egy fiatalember kísérletezik egyéni sorsa megadásával, azaz óvatosan nyitogatja a zárt. Nyitogathatta volna tán a szomszédét is, de mégis éppen Dobák zárával kísérletezett, nyilván azért, mert éppen erre hintette a hold fényét, ez volt a legvilágosabb a folyosón levő összes lakásbejáratok közül.

Nehéz kenyér, nehéz pálya! – gondolta magában Dobák, akiben volt valamilyen készség, hogy minden dolgot tiszteletben tartson, amelyhez maga nem ért. Érezte, amint a félelem befurakodott lábába, ebbe a lúdtalpas taxiba, agyvelejébe, ebbe a fantáziától megkínzott masinába, és gyomrába, amelyben egy borjúpörköltre váltott elbeszélés emlékei égtek, egy adag szódabikarbóna segítségével. A micisapkás fiatalember – betörők tudvalevőleg mindig micisapkás egyenruhában járnak – mozdulatlanul állt, álkulccsal a kezében, láthatóan ő is félt, ő is átérezte saját pályájának reménytelenségét, és amikor Dobák elébe állt, mindketten zavartan lóbálták karjukat, topogtak-feszengtek.

A fiatalember, legalábbis ahogyan Dobák így a hold fényében mustrálgatta őt, jámboran kék szemű, szeretetre méltó fiatalember benyomását keltette. Ha Dobák nem félt volna, nem is üvöltött volna, hanem szép csöndesen beszélt volna a betörővel. De félt. És szinte artikulátlanul kiáltotta:

-      Mit akar itt?

A fiatalember Dobák karjára tette a kezét.

-      Drága, jó uram, ne ordítson, könyörgöm, ne ordítson! Ne tegyen tönkre egy karriert. Inkább szépen visszavonulok, megint beülök a sarokba, a szemétládába, majd bevárom a hajnalt és elinalok.

A fiatalember úgy kért, könyörgött, olyan esdeklően, szívszorongatóan, hogy Dobák szíve megesett rajta.

-      Nem – mondta -, a szemétládában nem lehet éjszakázni. A szemétláda szűk és koszos. Inkább jöjjön beljebb.

-      Istenkém – mondta a betörő -, micsoda nehéz percek! Nem fog ön rendőrt hívni?

Dobák bal tenyerét szívére tette.

-      Becsületszavamra kijelentem, hogy nem hívok rendőrt.

Dobák, aki író volt, lényegében jobban félt a rendőröktől, mint a betörőktől.

-      Nagyon köszönöm – mondta a fiatalember -, csak ne csapjon be. Szép pálya áll előttem, ne tegyen tönkre.

-      A világért sem – mondta Dobák, és már nyitotta is az ajtót, udvariasan előreengedte a betörőt, meggyújtotta a lámpát, és a fiatalemberre nézett.

-      Kegyed ugyebár betörő?

A fiatalember húzódozott, sapkáját lóbálta, és mintha zavarában azt akarta volna kifejezni, hogy nem, uram, ön túloz, ön túlbecsül engem, nem vagyok még betörő, mert betörőnek lenni az már rang és érdem, ahhoz dicsőséges múlt kell, valami nagy és különféle szakismeret, és hol vagyok én még attól?! Egy szerény, próbálkozó fiatalember vagyok, talán nem éppen tehetség nélkül való, de mindenképpen kezdő.

Ilyesmiket fejezett ki a feszengő fiatalember tekintete, s miközben lesütötte a szemét, azt mondta halkan:

-      A papa…

-      Mi van a papával? – érdeklődött mohón Dobák.

-      A papa mesterségét folytatom. A papa és a nagypapa mesterségét. A nagypapa volt a félszemű Kristóf, és a papa a híres Kadarka Pepi – bizonyára már tetszett róluk olvasni a lapban, hiszen annyit írtak róluk. Egyszer a papát hat hétig nyomozta a fél Magyarország, s végül a kitűzött háromezer pengős vérdíjat is a papa kapta meg, mert álruhában, álbajusszal végre megtalálta önmagát. Hol vagyok én még ettől? Más világ volt az, kérem. Egészen más. Akkor még tele voltak a fiókok értékes holmikkal, arannyal, ezüsttel, mondhatni: kincsekkel: akkor lehetett fejlődni, tanulni, képeznie az embernek magát.

-      Parancsoljon helyet foglalni – mondta Dobák -, talán ebbe a karosszékbe…úgy. Egy kis cigarettát, ha megengedi…

-      Nagyon köszönöm…Az én koromban a nagypapa már két bankrabláson volt túl, a papa pedig huszonkét éves korában már háromszáz perzsaszőnyeget lopott ki a lakásokból, fényes nappal, mert a papa mindig csak nappal dolgozott, azt tartotta, hogy rendes ember éjjel alszik. A papa, kérem, egy zseni volt. Ha élne szegény drága papa, most aligha lenne büszke a fiára – legyintett a fiatalember.

-      No, no… - biztatta Dobák, mert látta, hogy a fiatalember elszontyolodott.

-      Rossz világ ez kérem. A papa azt mondta egy héttel a halála előtt, hogy édes fiam, nehéz jövő vár rád, a világ nagyot haladt az én korom óta, mert amikor még fiatal voltam, tele voltak a lakások és rosszak voltak a lakatok, most viszont üresek a lakások és kitűnőek a lakatok, ez a haladás, fiam.

-      Ezt mondta a papa?

-      Ezt! – felelte a fiatalember, és elmerengett. A csöndet Dobák törte meg.

-      Ó, hogy pusztulnak a dinasztiák, Kadarka Pepi! Micsoda cég volt az a maga szakmájában, mint a cukrászok közt a Kugler vagy a költők közt a Goethe. Egy klasszikus volt.

-      Bizony – mondta a fiatalember. – Persze nem szabad könnyelműen elítélni bennünket, fiatalokat. Csak képzelje magát, Dobák úr, az én helyembe. Mit kell manapság dolgozni. Az ember szépen kitervezi, előkészül, latolgat és fontolgat, hogy ma éjjel ide és ide török be, kipuhatolom, hányan laknak a lakásban, mikor távozik a főbérlő, van-e albérlő, társbérlő, kapuzárás előtt beoson a házba, meghúzódik valahol, órákig lapul, kockáztatja szabadságát és függetlenségét, végül benyomul a lakásba, amihez szintén nagy előtanulmányokra van szüksége az embernek, mert a lakók már nem érik be egy akármiféle zárral, hanem a legbonyolultabb reteszeket, kapcsolókat, láncokat, tolózárakat, wertheim-zárakat, fölső- és alsóreteszeket használnak, rácsokat szereltetnek az balakokra, védekeznek a betörők ellen, és szegény betörőknek harminc-negyvenféle szerszámra is szükségük van, ha szakmájukban helyt akarnak állni, ha családjukat el akarják tisztességes ember módjára tartani, és nem akarnak kontárhírbe keveredni. Ó, Dobák úr, ha tudná, hogy milyen nehéz szakma ez! Nem minden a rutin, az embernek minden alkalommal éppen úgy lámpaláza van, mint a színésznek, fél, reszket, remeg, s nem akarom önnek elmondani, hogy a legférfiasabb betörő is mi mindenre kényszeredik izgalmában. Ám tegyük fel, hogy minden sikerül, a házmestert megúsztam, a szomszédos lakókat is, álkulcsaimnak engedelmeskednek a zárak, benyomultam a lakásba, már ott állok a nyitott szekrények előtt, és látnom kell – jaj, látnom kell, Dobák úr, hogy előttem már járt valaki a lakásban. Valaki, aki nem érkezett álkulcsokkal, nem éjszak jött, lopózva, reszketőn, hanem fényes nappal, csengetett, ajtót nyitottak neki, kedvesen szólítgatták, s ő mindent kilopott a lakásból, az egész ház szeme láttára vitte el a holmit, senki nem mert neki egy szót se szólni, még köszöntek is neki, s még a rendőr is segítségére sietett, ha szüksége volt rá. Micsoda kis dilettánsok vagyunk mi, betörők őhozzá képest. Mire megérkezünk, ő már lelopta a falakról a képeket, összeszedte az ezüstneműt, a bútorokat, a szőnyegeket fölszedte a padlóról, a zongorát is kilopta, a gyűrűket is lelopta az ujjakról, a lányk kelengyéjét kilopta a szekrényből, a könyveket a polcokról, mindent, Dobák úr, mindent elvitt előlünk. Nekünk nem hagyott semmit. Semmit.

A fiatalember szeme tele volt könnyel, és reszketett felindultságában. Dobák vigasztalta.

-      Ne izgassa magát. Csak fel a fejjel. Nem kell úgy kétségbeesni, minden mesterség nehéz, bízni kell, barátom, bízni kell.

-      De hát miben bízzak? – kérdezte a fiatalember. – Mi betörők, szervezetlenek vagyunk, kicsinyes magánvállalkozók minden támogatás nélkül. De ő…

-      Ki az az ő? – kérdezte Dobák.

-      Az állam betörői, a magyar királyi végrehajtók, azok értik, kérem. Ó, milyen ügyesek, milyen félelmetesek! Mindenben megelőznek. Hát nézze, itt is, magánál, Dobák úr…még körbe sem jártam a lakást, csak ránézek a falakra, a képkeretek helyére, a szőnyegtelen padlóra, hát itt sincs semmi, hát innen is már elvittek mindent. Hiába üldögéltem a szemetesládában, hiába tanulmányoztam a terepet napokon át, látom, ön rendes, jószívű ember, segítene rajtam, ha tudna. De nem tud, Dobák úr, már magának sincs semmije.

-      Nincs – mondta Dobák nagyon rezignáltan. – Úgy van, ahogy ön mondja. Én is mindig a betörőktől féltettem a holmimat. A kis betörőktől. Aztán a múlt hét délelőttjén megállt egy stráfkocsi a ház előtt, hárman jöttek a holmiért, és elvitték még az íróasztalomat is, holott a fennálló rendelkezések szerint a szakmai kellékeket még az állam sem viheti el. Nincs semmim, drága barátom. Még ennivalóm sincs, amivel megkínálhatnám. Volt egy rúd szalámim, de azt a végrehajtónak adtam, aki viszont cserébe itt hagyta a díványomat…Azt ott. Ó, olyan szegény vagyok. Nem is tudom, miből reggelizzem holnap, mert még a reggeli kiflimet is ellopta a magyar királyi állam.

-      Istenkém, ez borzasztó – mondta a fiatalember, zavartan pislogott és egyik lábáról a másikra állt. – Hát ennyire szegény?

-      Ennyire – mondta Dobák, és széttárta reménytelenül a karját.

-      Hm…Hm. Igazán nem akarom megsérteni, de…- a fiatalember a zsebébe nyúlt, és elővett két pengőt.

-      Ó – mondta meghatottan Dobák úr.

-      De…de…de… - dadogta zavartan a betörő, és még a tekintetét is elfordította, amikor a két pengőt Dobák tenyerébe nyomta.

Aztán kezet fogtak, mindketten mélyen meghajoltak, és Dobák az ajtóig kísérte éjjeli látogatóját.