A lépcsőn, a nyárfa tövében
szeretek ülni a sötétben,
mikor nem hördül, nem kiált –
zümmög fülembe a világ.
Fekete-szoknyás táj ölébe
hajtja gyerek-fejét a béke:
csillagok csendje odafönt,
itt lent a jó emberi csönd.
Kecses szellők jönnek, elúsznak,
valahol ők is elalusznak.
Piheg a lomb, mint csöndesen
a beteljesült szerelem.
A fűben a tücsök-dalárda,
ébren a tó partján a csárda.
Elér hozzám a zene és
néha egy szó vagy nevetés.
Kívül az este csöndje, bévül
keserűségem összebékül
egy csönddé: jól illik bele
vonatfütty és tücsökzene.
Lélek nyugalma, ritka ünnep!
Mit kéne tennem, hogy ne szűnj meg,
maradj mással, magammal is
a városban is, nappal is?
Nem törődöm hírrel, se pénzzel,
az életből nekem kevés kell:
Szólhassak szívből, szabadon,
ne gyújthassák rám panaszom.
Vacsorára ha sül a lángos,
egy fröccs rá, egy korsó világos,
az asztal mellett a család,
jó könyvek s néhány jóbarát.
Mert megesett, hogy elkoboztak
tőlem minden reményt – s a köznap
tünde csillag lett, látomás:
s én lettem hitetlen Tamás.
Hűséggel, hű társak sorában
jártam politikák sarában,
gyűrtem a szót, a hitvitát,
kitanultam a taktikát.
Lőttek énrám már mindenünnen,
testem hosszával megfeküdtem
a kor minden szennyét. Miért,
ha nem a csöndes életért?
. . . . . . . . . .
Vége a nyárnak. Ez az év is
elmúlik, vele múlok én is.
Fáradtan, túl a negyvenen
megforgatom még fegyverem,
hogy kicsikarjam tőled, élet,
azt, ami mindenkit megillet:
Néhány év jó emberi csöndjét,
mielőtt végleg elköszönnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése