Mindig őt akartam követni,
amit ő szeret, azt szeretni,
vele sírni, vele nevetni,
csak egyet, jaj, nem, őt temetni.
Nyomában futottam zihálva
s elérni nem tudtam, hiába!
Erőtlen voltam, renyhe, kába?
Mért nem követtem a halálba?
Fáj, fáj nagyon…Miért, hová még?
Ha nincs erő, mit ér a szándék?
Ki nézi röptöm, ha felszállnék?
Rossz lét az, mely már nem ajándék.
Összeforrt sorsunk titkait
magam viseljem, én erőtlen?
Lelkem jobb része kint lakik
a Farkasréti temetőben.
Mindig sajnáltam őt magamtól.
Derűs volt, fiatalabb, mint én,
nem is években, hanem attól,
hogy nem búsult az évek tűntén.
Előre nézett s önmagát
mindig a harcolók közt látta,
az életben örömet talált,
sohasem gondolt a halálra.
Ezt én is megtanultam tőle,
s ha tudom – ő volt nevelőm,
ő volt az én örömem őre,
ha rámpillantott szeretőn.
Rámtűzte végső mosolyát,
e kedves, tiszta csillagot.
Így hordom életem tovább,
így bírom ki, hogy itthagyott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése