Egyszer a róka nagy
zsákmányt ejtett, elfogott egy kecskét. Boldogan letelepedett, hogy fölfalja.
Ekkor elébe toppant az oroszlán.
"Jobb, ha
meghívom lakomára - okoskodott magában a róka -, akkor máskor majd ő vendégel
meg engem."
És szívélyesen
hellyel kínálta a váratlan vendéget, hogy megossza vele a vacsoráját. El is
fogadta a meghívást az éhes oroszlán, csakhogy amint nekilátott az evésnek,
mérgesen rámordult a rókára:
- Takarodj innen,
mert téged is fölfallak!
Látta a róka, hogy
bizony ennek fele sem tréfa, hát engedelmesen fölállt és eloldalgott. De csak
nem hagyta ennyiben a dolgot. Egyre azon törte a fejét, hogy hogyan állhatna
bosszút a szemtelen oroszlánon.
Nagy sietve a
folyópartra szaladt, összegyűjtötte az apró, üres csigaházakat, fölfűzte egy
indára, és futott vissza oda, ahol az oroszlánt hagyta.
Az oroszlán
teletömte a hasát, aztán mint aki jól végezte a dolgát, lustán elterült a
fűben, és hamar elnyomta az álom. Erre várt csak a róka. Elősettenkedett, a
csigaláncot rákötötte az oroszlán farkára, és uzsgyi, nyakába szedte a lábát.
Fölébredt az
oroszlán. Nagyot nyújtózott, és szép ráérősen elindult az erdőbe. Hallja ám,
hogy valami igen csörög a háta mögött. Megszaporázta hát lépteit. De még ilyet!
A csörgés is egyre hangosabb! A végén futásnak eredt, futott, futott, majd
kiszaladt a világból, de bizony a csörgés nem hagyott alább.
Amerre száguldott,
mindenki kacagta. Bizony keserűen megfizetett kapzsisága miatt. Mert talán még
mindig fut, hacsak el nem vesztette azóta a csörgőjét...
/Ford.: Dornbach
Mária/
/Forrás: A
titokmondó fa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése