Ujgur népmese: A kán meg a vándorárus

Élt egy városszéli házikóban egy földhöz ragadt szegény ember. Naphosszat a várost járta, cukros diót árult, úgy tengődött.

Hanem a felesége szép volt, olyan szép, hogy messze földön nem akadt párja. Békességben élte, jó egyetértésben, ha szűkösen is.

De nem sokáig. A kán fullajtárjai egy nap meglátták a szegény ember szépséges szép feleségét. Szaladtak a palotába, vitték a hírt a kánnak:

- Fényességes urunk! Van a városban egy gyönyörű teremtés, olyan szép, hogy nem érdemli senki más, csak te! Ha parancsolod, idehozzuk neked!

Hogyne parancsolta volna a kán! Szalajtotta a fullajtárjait, s azok vezették is elébe nemsokára a vándorárus szépséges feleségét. Ahogy a kán meglátta, úgy belészeretett, majd eszét vesztette érte.

Hanem az asszony szívét nem tudta megnyerni. Nem szólt az hozzá egy szót se, csak üldögélt, szomorkodott.

A kán, hogy megvidítsa, vidám lakomákat csapott, fényes ünnepségeket rendezett, muzsikusokat rendelt a palotába. De semmi sem segített. A szépséges teremtést soha nem látta mosolyogni senki.

A szegény vándorárus odahaza üldögélt, kesergett, várta feleségét. Egy nap aztán fogta a ládikáját, telerakta cukros dióval, és ment a palota elé: hátha megláthatja az asszonyt legalább messziről. Megállt a palota előtt, és elkiáltotta magát:

- Diót! Cukros diót vegyenek!

Meghallotta odabenn a felesége, kitárta az ablakot, és elmosolyodott, mint a fényes nap.

Hírül vitték rögtön a kánnak, hogy a szépséges asszony elmosolyodott a szegény vándorárus láttán. A kán nyomban behívatta a palotába.

- Add ide a ruhádat, vedd fel az enyémet! - parancsolt rá a kán.

Azzal felöltözött az árus hitvány gúnyájába, és kiabálni kezdett:

- Diót vegyenek! Cukros diót!

Hanem az asszony átlátott a szitán. Megismerte a kánt, persze, de nem mutatta. Kikiáltott az őröknek:

- Miért engedtétek be ezt a toprongyost? Kergessétek ki a palotából, de még az országból is!

Kiabálhatott a kán, hogy ő az ország ura, rá se hederítettek. Teljesítették az asszony parancsát.

Az pedig megkereste a kán ruhájába öltözött urát, a trónterembe vezette, mintha ő volna az ország igazi kánja.

Nem vette észre a cserét senki. Csak annak örvendeztek, hogy a kánjuk sokkal jobb szívű lett, igazságosabb, és igen szereti a cukros diót.

A szépséges teremtés pedig boldogan élt urával a káni palotában.

/Átdolgozta: Rab Zsuzsa/