Mint kenetlen sarkú, régen bezárt
ajtó,
Úgy csikordul szavam: elszoktam a
daltól.
Miről is dalolnék? Minek is dalolnék?
Világ viharában rekedt duda volnék.
A szerelem úgy jó, ha hallgatunk
róla,
Ha némán elfeledi ágyunk takarója.
Csak a fiatal vágy jajgat vagy
dicsekszik,
Az öregedő szív magának melegszik.
A csillagos eget a költő hogy lássa?
Időnek és térnek relativitása
Rázza meg lelkét vagy Isten
dicsősége?
Dallamtalan csönd e tünődések vége.
S az ember, a haza, a nép, a
szegények!
Hárfán és kintornán szól róluk az
ének
Manapság – de hasznát mégsem látják
mások,
Csak a hárfások – nem: csak a
kintornások.
Miről is dalolnék? Minek is dalolnék?
Ledőlt bálványoknak miért udvarolnék?
Miért rázza magát, mért dadogjon
lázban,
Ki már maga sem hisz a sámánkodásban?
Szót szó mellé rakni, sorba
szedegetni,
A sorok nyakába rím-csengettyűt vetni,
A süket világnak csengetni hiába –
Nem csöndes őrültek monomániája?
Csukjuk be az ajtót, hogy ne
csikorogjon,
Tegyük le a hárfát, többé ne
zokogjon,
Metéljük el húrját, hogy hangot ne
adjon,
Tüzeljük el fáját, hamva se maradjon!
Öcséim, fiaim, kik fölgyult szemekkel
Dalolni jöttetek, nektek az a reggel,
Mi nekem az este – ne hallgassatok
rám!
Lássuk, ki erősebb: a dal vagy az
orkán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése