Gyenge szívem mitől remeg,
mi kínozza, bántja,
szemlélvén e zöld kerteket
s e folyócskát látva?
Netalán a folyó vize
sós könnyekkel árad?
Tán sóhajok forró szele
lebbent lombos ágat?
E folyóba, mit itt látok,
nem vegyülnek könnyek:
metsző széltől a faágak,
nem sóhajtól lengnek.
Ám amott a hegylánc megett,
ahol a nap fölkel,
a szent tájon mind a vizek
telesírva könnyel.
Szélcsöndben az erdők fája
ring álltó helyében,
zokogás a szívet rázza
epekedésében.
Fekete föld mitől ázott?
Nem esővíz érte:
a lesújtott, megalázott
népnek könny az étke.
Kín a szívnek eledele,
bánat a fürdője,
könny-harmattal telis-tele,
gyász az éltetője.
Idegen nap perzsel itten,
lankadoz a lélek,
bágyad a szív, mivel itt nem
búg a könnyes ének.
Hogyha itt is énekelnék
dalát a panasznak,
tán könnyebben híve lennék
ez idegen napnak.
/Ford.: Szedő Dénes/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése