Google+ Followers

2015. június 19., péntek

Simonas Stanevicius: A ló és a medve


Hol a Névezis csobog a Vörös tanyán át,
A Nemunashoz hajtva tiszta vizű árját,
Feljönni készült a nap a nyári éj végén:
Arany szikrák villantak a hegyek szegélyén -
S egy megbéklyózott ló a fűben szundikálván
Rabságán tűnődött és vad nyomorúságán:
Hogy egész nap a trágyát mily keményen hordta,
S hogy alig volt ideje evésre, álomra.
"Már mindjárt feljő a nap, szép lassan megvirrad,
S a füvekről ezüstként elgurul a harmat,
S nekem fel kell kelnem és munkába kell állnom,
És húznom kell az igát ma is mindenáron."
Így tűnődött a ló a nyári pirkadatban,
S meglátott ugyanabban a pillanatban
Egy medvét, láncot vonszolt az üde zöld fűben:
A hegyoldalon mászott a bokros sűrűben.
A megrémült paripa most ugrálni kezdett.
"Ne félj: bántódás nem ér! - mondotta a medve. -
Egyetértés volt, miben az őseink éltek,
Együtt születtek, nőttek és együtt is féltek.
És íme, lásd, még most is egyforma a sorsunk:
Még ma is mind a ketten láncot s béklyót hordunk!"


/Ford.: Végh György/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5