Sötét szárnyát kiterjesztve,
Száll a varjú faluszerte,
Aztán megült, hallgassátok,
A palánkról miket károg:
"Hogy a világ nekinyeklett,
S emberfiak élni kezdtek,
Egymással megegyezkedtek.
Ám ezt hamar elfeledték,
Hívságuk magukra vették.
Míveltek sok pogányságot,
Így emelkedtek bálványok,
Népek fölé uraságok.
Jaj, szerencsétlen emberek,
Nyomorult rabok lettetek.
Ezé a föld - amaz túrja,
Ez arat - azé a búza,
Gürcöltök pöfeteg úrra.
Tietek: fekete morzsa,
Keserű kín tűrni-sorja...
Uraknak száz vigassága!
Bort vedelnek, kártya járja,
Hemperednek nyoszolyákra.
Dísztálakból lakomáznak,
Puhány módra mulatoznak.
Mások munkájából élnek,
S ha csak közeledbe érnek,
Vámpírként szívják a véred.
Nincs, ki értük jó szót szólna,
Pap se, aki jót papolna.
Bár a testük, mint tietek,
S lelkük sem épületesebb,
Mégis nyúznak benneteket.
De már nincs messze az óra
- S én vagyok a hírhozója -:
Kovácsolódnak a vasak,
Elérkezik, el az a nap:
Urakból írmag se marad."
/Ford: Tandori Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése