Forr a szél a kályha mélyén,
sír, sivít és sistereg,
fenn a kémény furcsa kürtje
az éjnek ad jeleket.
Hóhullámok közt a házunk,
mintha úszna tengeren,
szinte leng a szélviharban
megremegve szüntelen.
Asszonyom pihegve alszik,
túl a nap kis dolgain,
fejlehajtva virrasztok én
s vélem együtt gondjaim.
Fáj, hogy éveim szaladnak,
koldusan s kenyértelen,
s mindhiába tettrevágyás,
gondolkodó gyötrelem,
mindhiába küszködésünk,
minden szent, nagy fájdalom,
sivatagba kiáltott szó
minden elzengett dalom.
Tél üvölt a domb alatt, künn
egyre nő az éjszaka,
mintha évek óta jönne,
s mindörökké tartana.
Télbe hulltunk, éjbe hulltunk,
fészkünk mélyén hallgatunk,
szélbe szórjuk, úgy zokogjuk
minden őrzött szent dalunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése