Illyés Gyula: A ház végén ülök

A ház végén ülök a padlás-grádicson

s ilyeneket hallok: na te paradicsom

most keresztbe váglak…s mégegyszer keresztbe,

így ni…most azután huppsz, be a levesbe.

A kis öreganya, ő beszél egyre itt

magában, azt hiszi, nem figyelik.

De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,

amihez hozzányúl, azzal eltársalog.

Ne ficánkolj te tűz, ne füstölj már, hallgass,

mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.

Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?

Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból.

Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol.

Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból…

Feleselve így jő barackfák alatt,

a csillogó gallyak

lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,

örömkönnyek folynak a kis leveleken.

Fent felhők emelik, mint papok az ostyát,

az alkonyi napot s tömjénfüstbe tartják.

Isten, aki, mondják, fűben, vízben, fában

bujkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,

ki a költőknél jobban kinyitottad

nagyanyám fülét ezer szózatnak,

nekem, mint ki süket s vak tétova lábon

dülöngtem utánad e pergő világon,

tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek

szavadra s szavadra oly bátran feleljek.

Íme már az alkony, mint hatalmas állat

rámhajol s hűvösen végignyalja vállam.

Nézd, az udvarunkból a szederfák alatt

hét tányér levesből száll fehér áldozat

feléd…Mosolyodnak s rejlő szavaidnak

őrzői, ládd, meleg hittől árazoznak.

Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,

áll meg e megpróbált család vacsoráját.

Ki búzákba, fákba árasztottad véred,

és mondtad, egyétek,

hadd bekanaloznom e békességet

s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.

Íme a folyókban már az éj közeleg.

Hűs sodrában meg-meglengenek a levelek.

Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,

menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve

s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.

Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,

oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak.

Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.

S mit a némán rángó vonások kérdeznek,

a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek

és szavaim, mint nagyszülémnek szájában

hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,

nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk.

Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.

Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,

könnyeznek a néma csillagok fényei

rajtunk…A virágok helyett vigasztalni

éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.

Mint ezer kérdező kék szem tekint felém

a harmatraj is a káposzták levelén.

Íme útra készen, ma este úgy érzem,

állok egy igéző tekintet fényében.

Mosolygó és síró pillantások alatt

biztatgatják egymást cihelődő szavak

bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran

vigyenek e zavart, dadogó világban. –

Én, aki egy földrelapult ház végéről

állok fel, a világ forró mélységéből,

félve nézek körül, remegve szívemben

most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.

A holdfényben kétsort hajladozó ágak

az útra fekete csokrokat dobálnak.

Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,

nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.

Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének,

ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.