Google+ Followers

2015. június 16., kedd

Görög László: A tragédia



Péter havi százhuszért dolgozott a bankban a folyószámla-osztályon. Százat fizetett lakásért és kosztért egy özvegyasszonynál, és husz pengőt luxuscélokra fordított. Így hetenkint egyszer elment a lakása mellett levő kis moziba és kellemes izgalmak között váltotta meg szerény jegyét a savanyucukorszagu előcsarnokban. Ez a savanyucukorszag, a kiszürődő muzsika, a film pergése és a gyönyörteljes szemű Greta Garbo arcképe valami különös köddel átszőve egy apró szinfoltokból álló furcsa kép volt Péter számára egy hatalmas ásitás keretében. A kép címe: Vasárnap délután.

Egyébként Péter reggel hétkor ébredt, megnézte az óráját, kiugrott az ágyból, pontos menetrend szerint felöltözött. Először mindég a balcipőjét huzta fel, nem babonából, hanem megszokásból, mosdás közben nagyokat fujt tenyerébe, hogy a víz szikrái szétrepültek, mosdás után kínos gonddal megtörülközött, még a fogait is a törülközővel száritotta. Mindennap egyformán csinálta a dolgot és ha néha öltözködés közben valami szokatlan történt, például elszakadt a cipőfüzője, a késést szigoruan behozta valahol, mint egy lelkiismeretes mozdonyvezető. Azután gyalog ment a bankba, ahol egy pillantással üdvözölte az asztalára tett könyvelési anyagot, mintegy megköszönve a leveleknek, hogy hagyják magukat tőle lekönyvelni és sajátos szaporaságukkal alkalmat adtak neki arra, hogy ama bizonyos százhuszat rendszeresen megkaphassa, ami ugyan nem nagy összeg, de ki lehet jönni belőle.

Péter rendes volt, pontos és szorgalmas, ennek következtében senkise vette észre, a feljebbvalói alig ismerték, a kollégák számára nem jelentett többet, mint egy furcsa, sárgaszinü ruhát, fekete könyökvédővel, két kecsegeorru cipőt, keresztbe csíkozott harisnyát és mindezen holmikban egy Péter nevü valamit, ami zörög, mozog, motoszkál és kezének toll-nyulványából tinta folyik reggeltől-estig. És Péter valóban csak egy ilyen valami volt, egy régimódi falióra, ami ott függ az élet falán, egyhanguan ketyeg, de észre se veszik, unalmas butordarab, ketyeg, mert valamikor felhuzták és észrevétlenül ketyegni fog, amig le nem jár.

A szerelmet is ilyen menetrendszerüen, unalmasan intézte el. Az özvegyasszonynál lakott egy lány: nem fiatal, nem öreg, nem szép és nem is csunya. Eleinte diskuráltak, egyszer aztán megfogta a lány kezét és az nem huzta el. Péter erre lemondta a reggeli lapját, mert vasárnaponkint a lányt is moziba vitte. Egy ilyen alkalommal Greta Garbó csókjának nyomán Péter is megcsókolta a leányt, azután egy este, minden előzetes vihar nélkül, menetrendszerüen, csekély izgalommal egymáséi lettek, mintegy mellékesen, a rend kedvéért.

Egy év mulva Péter már száznegyvenet keresett és ezzel nagy változás állott életükbe: hetenkint kétszer jártak moziba, és ujra jött a reggeli lap.

Egy reggel, mikor Péter kiitta a félliter tejet és rágyujtott egy szimfóniára, bejött a leány. Péternek feltünt, hogy olyan furcsa az arca, de még nem gondolt semmire.

-      Péter…látom, hogy te nem akarsz beszélni erről, hát én szólok. Mi lesz mivelünk?

Péter nem értette.

-      Hogy-hogy mi lesz velünk?

-      Ugy, hogy elvehetnél már.

Péter az ujjára csavargatta egy hajtincsét.

-      Feleségül? Minek?

-      Minek? Hát te hogy gondoltad ezt?

-      Én? Nem tudom…Sehogyse.

-      Szóval, nem akarsz elvenni?!

-      Minek az? Az a sok költség…Olyan jól megvagyunk így is.

Az órára nézett és feltette kalapját.

Lövés dördült. Péter furcsa fütyülést hallott és meredten nézett a lányra. Ujabb dörrenés és a lány hátraesett. Furcsán vergődött a földön. Péter megtapogatta magát, kirohant és ordítani kezdett.


*

Egy órával később jött a bankba. Mikor belépett, mindenki ránézett: az arca piros volt és lihegett. Egyenesen a főnökéhez sietett.

-      Vidatics úr, kérem, nem jöhettem előbb…

A kis kopasz Vidatics felkapta fejét. Érdekes! Észre se vette, hogy Péter hiányzik. Morgott valamit, és belétemetkezett irásaiba.

Péter nem mozdult. Bántotta egy kicsit, hogy Vidatics nem kérdezi meg, miért jött később. Köhintett egyet. Vidatics felnézett.

-      Nos, mit akar még? Üljön le és dolgozzon!

-      Főnök úr kérem, csak azt akarom mondani, hogy azért jöttem későn, mert rám lőttek.

Vidatics letette a szemüvegét.

-      Magára lőttek? Kicsoda?

-      A…a menyasszonyom…Itt süvitett el a golyó a fülem mellett, - hüvelykujjával a füle mögé bökött. – Egy csepp hijja, hogy meg nem haltam. Ő meghalt.

-      Kicsoda?

-      A menyasszonyom. Mellbelőtte magát.

Vidatics úr nem tudta, hogy ilyenkor mit kell mondani. Felállt, és ijedten megfogta Péter karját.

-      Nem akar hazamenni…Pihenni?

-      Nem, főnök úr, maradok.

-      Hát csak üljön le és pihenjen egy kicsit.

És Vidatics máris kiszaladt a szobából, lázasan és izgatottan. Az igazgató urat kereste, hogy hirül adja neki az esetet. Egy kicsit boldog is volt, mint mindenki, aki szenzációs hirt tud közölni. Ugy érezte, hogy ő is részese a nagy tragédiának.

Péter pedig ott állt a kollégák izgatott gyürüjében és magyarázta az esetet. Most már részleteket is tudott mesélni, hogy miket mondott a leány, mit válaszolt ő és önkéntelenül is hangosabbnak és tragikusabbnak festette le az előzményeket, mint amilyenek azok valójában voltak. Azután hogy szegezte rá a leány a revolvert és hogy az milyen nagyot dördült.

-      Bumm – mesélte -, és itt süvitett el a golyó a fülem mellett. Azután bumm…a második lövés  , csepp hijja, hogy meg nem haltam.
A kollégák irigykedve néztek rá. Ki hitte volna róla? A kis csunya Petrőczi Janka leplezetlen csodálattal figyelte, mintha most látta volna először és elhatározta, hogy bele fog szeretni Péterbe. Egy férfi, akiért meghalt egy nő!

Vidatics visszajött és Péterhez lépett.

-      Az igazgató úr hivatja.

Péter meghökkent. Nem ismerte az igazgatót, aki nagyon nagy úr volt, de ugy hallotta róla, hogy igen kemény ember, aki nem tür rendetlenséget az osztályon.

-      Csak nem mondanak fel? – ijedezett befelé.

Az igazgató nem azért hivatta. Kezet nyujtott és rögtön leültette, mint egy beteget. Cigarettával kinálta meg és elmondatta magának az esetet.

Péter egy kicsit kidüllesztette a mellét és egyszerüen, férfiasan beszélt. Nyugodt volt és természetesnek vette, hogy a hatalmas igazgató érdeklődéssel lesi szavait. Választékosan, röviden fejezte ki magát, megrázóan egyszerü volt beszéde és tömören drámai, mint egy ballada. Mikor a revolverlövés elmeséléséhez ért, hangosan elkiáltotta magát: „Bumm!” Pregnáns, tárgyilagos és férfias bumm volt ez. Az igazgató össze is rezzent. Péter ezt fölényesen tudomásul vette és mikor a mese végére ért, széttárta karjait, mint aki azt mondja: „ és íme, mégis itt vagyok!”

Az igazgató beleesett a Péter által inszcenált ünnepélyes hangulatba és formális vigasztaló beszédet tartott. Aztán kezet nyujtott, elengedte, és arra gondolt, hogy ebéd alatt el fogja mesélni az esetet a feleségének.

Péter pedig visszament az asztalához, de nem volt kedve dolgozni. Egy kicsit még beszélgetett, hallgatta a kollégákat, akik „szintén” tudtak ilyen esetekről, azután vette a kalapját és elment. Nem fordult be a kis kocsmába, ahol ebédelni szokott, hanem beült egy fényes kávéházba, ujságokat kért és rendesen kérődzött kinyomtatott nevén. Az egyik lap sajtóhibával hozta a nevét. Nagyon dühös lett és elhatározta, hogy megpofozza azt az indolens ujságirót. Borzasztóan szerett volna diskurálni valakivel az esetről és szóba elegyedett az asztalánál ülő idegen úrral. Az úr ideges volt és ráförmedt, hogy hagyja őt békében. És Péter, a tehénszerü jámbor Péter, majd felpofozta. Azután nézni kezdte a nőket, blazirtan, némi fölénnyel és elhatározta, hogy más életet fog élni.

Másnap a rendőrségre kellett mennie és ott volt egész délelőtt. Késő délután ment be a bankba, kalapjával a kezében ült le asztalához, mint egy előkelő vendég és elmesélte a rendőrségi kihallgatást. Azután lement az idegen osztályokba és élvezte népszerüségét. Semmi kedve sem volt dolgozni, a kollégák felosztották maguk közt a munkáját és ő néhány napig rendszertelenül járt be a hivatalba. Egy ujságiró meginterjuvolta és a fényképe is megjelent egy képeslapban. Ettől kezdve ugy járt az utcán, mint akit mindenkinek ismernie kell. Fölényes lett, szemtelen és nagyképü: mikor valakivel beszélt, összefonta mellén karjait és lábait rázogatta.

Egy napon feltünt neki, hogy a bankban már nem kisérik a régi figyelemmel elbeszéléseit és lassan-lassan kezdtek elmaradni a gyakori felkiáltások, mikor az ujságban valami gyilkossági história jelent meg, hogy: „mit szól hozzá, már megint rálőttek valakire?” amire ő legyinteni szokott, mint aki azt mondja:” mbah, az is egy rálövés?” A kollégák határozottan unni kezdték az esetet és amikor – talán századszor is – mesélni kezdte a tragédiát, felvázolta a borzalmas előzményeket, hátul az egyik hivatalnok kajánul elvisitotta magát:”bumm! a füle mellett süvitett el a golyó, tudjuk…” és utánozta a hüvelykujjbökést a füle mellett, mire az egész osztály kuncogni kezdett.

Vidatics úr közéjük vágott.

-      Csend legyen! – Azután Péterhez fordult: - Ön az utóbbi időben semmit se dolgozik! Figyelmeztetem, hogy jelentést teszek az igazgató úrnak!
Péterben minden összeomlott. Felhuzta a poros könyökvédőt, felütötte az utálatos, kellemetlen könyveket, bemártotta tollát. Krausz és Társa fakereskedőknek, Pakson, terhére irt 846 pengő 58 fillért és homályosan érezni kezdte, hogy a világ hálátlan, könnyen felejt és most már biztosan tudta, hogy az a szegény lány hiába halt meg.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5