Igaz, hogy nyáron
belátogat a gabona közé, de micsoda kicsinység az a kár ahhoz a haszonhoz
képest, amit tavasszal szerez nekünk.
Mert mielőtt
megérik a gabona, a veréb csupán csak hernyóval él.
Tudós emberek
megvigyázták, hogy egy veréb háromezernél több hernyót eszik meg hetenkint.
Ha a hernyót nem
enné meg a veréb, a hernyó a mi gyümölcseinket enné meg és akkor bezzeg nem
látnánk se cseresznyét, sem almát, sem egyéb gyümölcsöt. Azt is kevesen tudják,
hogy a veréb milyen okos, értelmes állat.
Egy tudós ember egyszer
verébfészket talált valami düledező házban. A fiókverebek még csupaszok voltak,
akkoriban kelhettek ki a tojásból.
- Hazaviszem ezeket
a kis verebeket, - gondolta a tudós, - és magam etetem őket. Megpróbálom, hogy
meg lehet-e őket szelidíteni, mint a kutyát, macskát, hogy engem ismerjenek.
Kiemelte óvatosan a
falból a fészket, és vitte a kis verebekkel együtt hazafelé.
Verébanyó, verébapó
nagy sírással követte a tudóst. Bokorról bokorra repültek utána. Elkísérték
egészen hazáig.
A tudós megsajnálta
a két öreg verebet. Betette a fészket egy madárkalitkába, és kiakasztotta a ház
falára.
Az öreg verebek
azonnal etetni kezdték ott is a gyerekeiket és szépen fölnevelték.
De a tudós is
etette őket.
A verebek látták,
hogy a tudós szereti őket. Mikor már felnőttek, és szárnyra keltek, a tudós
hivására mindig előjöttek és ettek a kezéből.
De nemcsak ők
bátorkodtak ám hozzá, hanem más verebek is. Valahányszor a tudós kiment a
kertjébe, körülröpködték őt és várták, hogy mikor nyul a zsebébe kenyérmorzsáért,
vagy kendermagért. Akkor aztán a kezére szálltak és úgy ettek a tenyeréből.
Volt úgy, hogy
kinyitotta az ablakát és a szobájában maradt. Olyankor beröpültek hozzá a
verebek és ettek az asztaláról.
Azt mondja egyszer
a tudós: - Megtréfálom a verebeimet, hadd csudálkozzanak.
Más ruhát vett
magára és összeborzolta a szakállát, bajuszát, úgy nyitotta ki az ablakát és
úgy ült az asztalához.
A verebek csakhamar
megjelentek az ablaknál, de amint a tudóst meglátták, nem mertek bemenni. Csak
ott csipogtak, röpködtek az ablak körül.
Ekkor a tudós
megszólalt:
- No, kis madaraim,
miért nem jöttök be?
Abban a pillanatban
beröpült hozzá mind a verébsereg: megismerték a hangjáról.
De szép lenne, ha a
gyerekek ahelyett, hogy szétdúlják a verébfészkeket, így megszelidítenék őket.
Mert az állat is tud ám szeretni. De hogyan szeresse azokat a kegyetlen, rossz
szívű gyerekeket, akik őt csak bántani szokták!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése