Google+ Followers

2015. június 2., kedd

Gárdonyi Géza: A veréb


Nincs olyan gyerek, aki ne ösmerné a verebet, de azt kevesen tudják róla, hogy nem olyan kártékony állat, mint ahogy hírét költötték.

Igaz, hogy nyáron belátogat a gabona közé, de micsoda kicsinység az a kár ahhoz a haszonhoz képest, amit tavasszal szerez nekünk.

Mert mielőtt megérik a gabona, a veréb csupán csak hernyóval él.

Tudós emberek megvigyázták, hogy egy veréb háromezernél több hernyót eszik meg hetenkint.

Ha a hernyót nem enné meg a veréb, a hernyó a mi gyümölcseinket enné meg és akkor bezzeg nem látnánk se cseresznyét, sem almát, sem egyéb gyümölcsöt. Azt is kevesen tudják, hogy a veréb milyen okos, értelmes állat.

Egy tudós ember egyszer verébfészket talált valami düledező házban. A fiókverebek még csupaszok voltak, akkoriban kelhettek ki a tojásból.

- Hazaviszem ezeket a kis verebeket, - gondolta a tudós, - és magam etetem őket. Megpróbálom, hogy meg lehet-e őket szelidíteni, mint a kutyát, macskát, hogy engem ismerjenek.

Kiemelte óvatosan a falból a fészket, és vitte a kis verebekkel együtt hazafelé.

Verébanyó, verébapó nagy sírással követte a tudóst. Bokorról bokorra repültek utána. Elkísérték egészen hazáig.

A tudós megsajnálta a két öreg verebet. Betette a fészket egy madárkalitkába, és kiakasztotta a ház falára.

Az öreg verebek azonnal etetni kezdték ott is a gyerekeiket és szépen fölnevelték.

De a tudós is etette őket.

A verebek látták, hogy a tudós szereti őket. Mikor már felnőttek, és szárnyra keltek, a tudós hivására mindig előjöttek és ettek a kezéből.

De nemcsak ők bátorkodtak ám hozzá, hanem más verebek is. Valahányszor a tudós kiment a kertjébe, körülröpködték őt és várták, hogy mikor nyul a zsebébe kenyérmorzsáért, vagy kendermagért. Akkor aztán a kezére szálltak és úgy ettek a tenyeréből.

Volt úgy, hogy kinyitotta az ablakát és a szobájában maradt. Olyankor beröpültek hozzá a verebek és ettek az asztaláról.

Azt mondja egyszer a tudós: - Megtréfálom a verebeimet, hadd csudálkozzanak.

Más ruhát vett magára és összeborzolta a szakállát, bajuszát, úgy nyitotta ki az ablakát és úgy ült az asztalához.

A verebek csakhamar megjelentek az ablaknál, de amint a tudóst meglátták, nem mertek bemenni. Csak ott csipogtak, röpködtek az ablak körül.

Ekkor a tudós megszólalt:

- No, kis madaraim, miért nem jöttök be?

Abban a pillanatban beröpült hozzá mind a verébsereg: megismerték a hangjáról.

De szép lenne, ha a gyerekek ahelyett, hogy szétdúlják a verébfészkeket, így megszelidítenék őket. Mert az állat is tud ám szeretni. De hogyan szeresse azokat a kegyetlen, rossz szívű gyerekeket, akik őt csak bántani szokták!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5