Illan a dél szikfűvel, perjevirággal,
míg csak az éjszaka nem közeleg.
Majd a folyóból az este kilábal,
s árnykeze megnyugszik a nyírfa felett.
Visszavereslik a vízen a kányafa lombja,
rozs kévéje fehérlik amott.
Harmatból van az ágyunk, köd lehe fonja
ma este fölénk a selyem takarót.
És ha az érett, fürtös nyári bogyókat
meg nem tartja tovább a kezed,
nyárfa-hajával az éj arcodra lehorgad,
s könnyű ujja lefogja szegény szemedet.
/Ford.: Székely Magda/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése