Ha elmúlik a nap, s a természet maga
a benne gyúló fényt kioltja már,
tág ház gyanánt az őszi cserjék
ág-boga
a levegőben mozdulatlan áll.
A héja, varjú ott lel éji menedéket,
s fenn felhők raja száll, sok
vándorló kisértet.
Tapadtan hull alá a száraz őszi lomb,
hever a földön, dús levél-terítő.
Távolban óriás, négylábú lény
bolyong,
ködös falakon át el-elbődülve jön.
Bika, bika nagyúr! hát nem vagy már
kevély?
Borostyánkőt idéz a juharfa-levél.
Ősz lelke adj erőt vezetni tollamat!
Hógyémánttal ragyog az égi szerkezet.
Eltűnt a sarkon túl a bika, s fenn a
nap,
mint nagy kolonc, a föld felett
ködös golyóként csüngve imbolyog,
s a föld karéja vérezve lobog.
Kerek szemét jártatva szüntelen
repül egy nagy madár alant.
Mozgásában az ember van jelen:
szárny közt repül az embertől fogant
mag is, ha élni, megszületni száll.
Lomb közt kinyitja házát egy bogár.
Ősz architekturája. Benne tág helyet
kap
az üres levegő, a cserjés meg az ér,
helye van az embereknek, állatoknak,
s fenn örvénylőn kereng, repül a holt
levél –
a földi dolgokon különös fény remeg.
Itt vannak újra mind az áruló jelek.
Lomb közt kinyitja házát egy bogár,
kibámul, szarvacskáit nyújtogatva:
sokféle kérget őrölt össze már,
s pupos halomba összerakta,
s most csepp kürtjét megfújja
érdesen,
apró isten gyanánt eltűnik hirtelen.
De ím eljött a szél. Mindaz, mi
tiszta volt:
a téres, száraz tájék szürke lett –
zord ködbe tört a fény, gomolygón
egybefolyt.
A csapkodó szél füstöt tereget:
kavargó, tépett lombokat sodor,
s robban a földön, mint a puskapor.
Mindenfelől kisért a fagy, a
dermedés.
Peng a juharlevél, akár a réz,
ha vékony lemezét megrezdíti az ág.
És meg kell értenünk nekünk is halk
szavát:
így ád jelet az esztendő, az élet,
hogy a természet új korszakba lépett.
/Ford.: Fodor András/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése