Caius Valerius Catullus: A rigó halálára

Sirván sírjatok, égi istenarcok

s érző lényei mind e nagy világnak!

Mert meghalt a rigó, az én szerelmes

lánykám kincse, az én kincsem rigója,

kit jobban szeretett saját szeménél.

Cukros volt, aranyos: kis gondozóját

úgy ismerte, akár leány az anyját,

ott szökdelt fel-alá egész nap édes

asszonykája ölén, s az ő fülébe

cserregett, csipogott, fütyült napestig.

Mord, sötét utakon barangol immár,

honnan nincs e világra visszatérés.

Átkozott a neved, homályos Orcus,
minden szépre falánkul tátogó száj,

mely szép kismadarunkat így befaltad!

Ó, gaztett, csunyaság! Szegény madárka!

Látod, most kicsi kedvesem miattad

sírja-ríja szemét ily pirosra…

/Ford.: Dsida Jenő/