Google+ Followers

2015. június 5., péntek

Somlyó György: Mese a virágról


Járok-kelek a szobában, feltérdelek a székre az íróasztal
elé, könyvbe lapozok, iszom egy kortyot, szavakat
keresek…
A nagy rózsaszín peónia mozdulatlanul áll a vázában.
Veszem a kabátom, elmegyek hazulról, futok a dolgom
után, az után, amiről azt hiszem, hogy az én dolgom, haza-
érek…
A peónia ugyanott áll, felém fordulva, rámnéz nagy szi-
romfejével.
Szakadatlanul rámnéz. Nem ún meg. Egészen kitárulva
olyan, mint egy tágranyílt szem, mint egy hangszóró, mint a
Notre-Dame óriás rozettája…
Hogy fejezzem ki magam?
A peónia nem akarja magát kifejezni. Azonos önmagával,
minden további nélkül. Ha elmegyek előtte, léptem
gyenge hullámzása a padlón már elég, hogy minden szirmát
megborzongassa.
A növényi lét után sóvárgok? Az öntudatlanság nem em-
beri vigasza után?
Nem. Csak hogy olyan magától értetődően legyek önma-
gam, mint ő.
Nem virág szeretnék lenni, mint ő. Csak annyira ember,
amennyire a virág virág…
A nagy rózsaszín peónia…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5