Járok-kelek a szobában, feltérdelek a
székre az íróasztal
elé, könyvbe lapozok, iszom egy
kortyot, szavakat
keresek…
A nagy rózsaszín peónia mozdulatlanul
áll a vázában.
Veszem a kabátom, elmegyek hazulról,
futok a dolgom
után, az után, amiről azt hiszem,
hogy az én dolgom, haza-
érek…
A peónia ugyanott áll, felém
fordulva, rámnéz nagy szi-
romfejével.
Szakadatlanul rámnéz. Nem ún meg.
Egészen kitárulva
olyan, mint egy tágranyílt szem, mint
egy hangszóró, mint a
Notre-Dame óriás rozettája…
Hogy fejezzem ki magam?
A peónia nem akarja magát kifejezni.
Azonos önmagával,
minden további nélkül. Ha elmegyek
előtte, léptem
gyenge hullámzása a padlón már elég,
hogy minden szirmát
megborzongassa.
A növényi lét után sóvárgok? Az
öntudatlanság nem em-
beri vigasza után?
Nem. Csak hogy olyan magától
értetődően legyek önma-
gam, mint ő.
Nem virág szeretnék lenni, mint ő.
Csak annyira ember,
amennyire a virág virág…
A nagy rózsaszín peónia…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése