Z. Tábori Piroska: Sárkányölő vitéz

Volt egyszer egy szegény ember. Három fia is volt, a két nagyobbikat mesterségre taníttatta, de bizony a harmadiknak már semmi pénzt nem adhatott. Elindult hát a legényke vándorolni, hogy maga keresse meg a szerencséjét.

Ment, mendegélt, mikor elfáradt, az országút szélére, az árokpartra ült le, hogy megegye az utolsó darabka kenyerét, amit még otthonról hozott. Hát egyszer csak látja, hogy az árokban, a pocsolyában szegény kis méhecske vergődik, kínlódik. Vizes lett a szárnya szegénynek, nem tudott felrepülni.

Megsajnálta a legényke, falevéllel kiemelte, szárnyacskáját is megszárította és egy nyíló virág közepébe tette. Akkor látja, hogy a méhecske fején parányi aranykorona van. A méhkirály volt, akit megmentett. Azt mondja a méhkirály: - Itt ez a kis síp, te legényke, ha valami nagy bajban leszel, fujj csak bele. És ha rám hallgatsz, hát egyenesen a király városába mégy.

Ment a legényke, amerre a méhkirály mondotta, el is ért a király városába, de ott csupa szomorú emberrel találkozott. Hogyne, mikor hét rettentő sárkány támadt a városra, mindennap hétszer hét embert kivántak ebédre és senki sem tudhatta, mikor kerül rá a sor. A legényke nem ijedt meg, azt mondta vezessék el oda, ahol a sárkányok alusznak. De bizony senki sem merte elvezetni, csak megmutatták néki az utat. Ment a legényke, amíg a nagy erdőbe ért, ahol a hét sárkány éppen akkor ébredt álmából. Fujták a tüzet, hogy csak úgy vereslett tőle az ég. A legényke belefujt a sípba, ezer meg ezer méhecske repült elő, egyenesen a sárkányok szemének szálltak, mindeniknek kiszúrták a szemét, akkor a legényke a fejszével leütötte a fejüket, hogy egy sem mozdult többet.

Volt nagy öröm a király városában, az öreg király fiának fogadta a legénykét, neki adta a fele királyságát. Odahozatta az édesapját, meg a két testvérét is és valamennyien boldogan éltek Sárkányölő vitéz országában.