Garai Gábor: Tavaszi óda

Ki még imént a város

fakó utcáin át

jöttem, s vettem a porból

magamra bő ruhát,

és a szerelmi gondtól

már-már halálravált

voltam – végre megállok

e vad sziklafokon,

a szűz tavaszi szélnek

feszítem homlokom,

amely hűvös, mint a penge,

s enyhít a gondokon.

S latolgatnám agyamban

a bölcsebb enyhülést,

a könnyeket vagy a mámort,

a tollat vagy a kést,

kelletlen bánatomtól

méltóbb menekülést,

mikor szemembe villan

-      már feledtem – a szép
a hattyúszárnyú hold és
a hullámfodros ég,
s szinte hallom a bomló
levélkék halk neszét.

Hát miért is csodálnám,

hogy ekkor láttalak

először a megáradt

tavaszi ég alatt,

hogy levált az időből

az igért pillanat.

Nem a káprázat küldött,

te édes üzenet,

készítettem a helyet

régóta már neked,

hogy benned megteremtsem

különb életemet –

de tündöklő jegyét a

tavasz írhatta rád,

szemeddel szégyenítvén

esthajnal-csillagát,

s lettél, mint itt e szikla,

oly szirtes tisztaság:

lettél majd csillapító,

áttetsző hűs patak,

majd vérem lángragyújtó,

sugaras déli nap,

világ – egy talpalatnyi

földön, egy perc alatt:

hogy fölszálljon az ének,

mely benned tündökölt,

örökre nékem-adjon

e talpalatnyi föld,

s feloldozzon a szépség,

mely egykor meggyötört.