Google+ Followers

2015. június 11., csütörtök

Garai Gábor: Tavaszi óda


Ki még imént a város
fakó utcáin át
jöttem, s vettem a porból
magamra bő ruhát,
és a szerelmi gondtól
már-már halálravált

voltam – végre megállok
e vad sziklafokon,
a szűz tavaszi szélnek
feszítem homlokom,
amely hűvös, mint a penge,
s enyhít a gondokon.

S latolgatnám agyamban
a bölcsebb enyhülést,
a könnyeket vagy a mámort,
a tollat vagy a kést,
kelletlen bánatomtól
méltóbb menekülést,

mikor szemembe villan
-      már feledtem – a szép
a hattyúszárnyú hold és
a hullámfodros ég,
s szinte hallom a bomló
levélkék halk neszét.

Hát miért is csodálnám,
hogy ekkor láttalak
először a megáradt
tavaszi ég alatt,
hogy levált az időből
az igért pillanat.

Nem a káprázat küldött,
te édes üzenet,
készítettem a helyet
régóta már neked,
hogy benned megteremtsem
különb életemet –

de tündöklő jegyét a
tavasz írhatta rád,
szemeddel szégyenítvén
esthajnal-csillagát,
s lettél, mint itt e szikla,
oly szirtes tisztaság:

lettél majd csillapító,
áttetsző hűs patak,
majd vérem lángragyújtó,
sugaras déli nap,
világ – egy talpalatnyi
földön, egy perc alatt:

hogy fölszálljon az ének,
mely benned tündökölt,
örökre nékem-adjon
e talpalatnyi föld,
s feloldozzon a szépség,

mely egykor meggyötört.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5