Zengett a gyors eső, dobolt
a bádogasztalon –
magamba ülve alkonyi
kocsma-eresz alól
nézem az udvaron vadul
ugráló csöppeket,
a künnfeledt tálcákat és
vizesüvegeket
s ott egy pohár vizet…A víz
a gyors zápor alatt,
mint tenger zajlik, habjai
dühödten ránganak,
a víz, e csöpp pohár ital
íme emlékezik
s őrjöngve, mint az óceán
csapna az egekig,
nézem e vad pohárt s szivem
vonaglik titkosan,
szűk öblein rejtelmesen
mély indulat suhan –
milyen viharra vársz te szív,
mire emlékezel,
hová csapnál ki, gyors habod
kiket söpörne el,
magányodból mily távoli
testvér-sírás emel,
gátat törni a lázadás
vad hörgéseivel,
milyen közösség hí, milyen
káromkodó moraj
üzen e percben, hogy vele
tajtékozva rohanj! –
nézem a vad pohárt s elönt
zápor gyanánt a meleg
harag s mint jégverés jön a
borús emlékezet:
gyermekkorom, mint felleg áll
fölöttem és szakad
sírás, szitok, jaj és velük
ősi panasz-szavak –
kapnám kezembe villogó
fölindult szívemet
és nyújtanám magasra föl
köszöntő serleget
dicséretedre szép világ,
ihol a kóstoló
évszázadoknak erjedő
dühétől fortyogó –
Ülök magamban, künn az est
a záporral szakad,
mint egy baráti hű kezet
szorítom tollamat
kapkodva, mint midőn a szót
váratlan rémület
fojtja a szívbe és a jaj
az ujjakon ott remeg –
így fut kezem a papiron.
Nem-ismert jóbarát!
halld meg, ki sorsom ismered,
a költő jajszavát!
hadd higgye ő, baráti kéz
fogadja majd kezét
s megérti, mit nem mondhat el,
nem mondhat el beszéd –
de, szív, dagadj te, telj, fogadd
a kínok özönét,
így csordulsz majd, ömölsz e bús
szomjas világra szét
zokogva, forrva, ám vígan
mégis hogy keserű
tartalmad – hűs könnyebbülés! –
bukdácsolva kidűl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése