Nyögette az éji tetőket
a szél, sűrűn havazott.
Mondd, miféle nagy bajt
üzengetsz,
bárány-dermesztő északi
szél?
A házban:
fájdalom-sújtotta
anya, halál-gyötörte:
görnyed gyermeke
bölcsőjére,
szemét tíz napja le se
hunyta.
Három gyermekét temette
már,
három liliomfehér
angyalt,
még ez az egy maradt
neki,
most ez is közel a
sírhoz.
Sírva nyögdécselt a
gyermek,
mintha segítséget kérne,
anyja sírdogált
mellette,
mellét verte iszonyodva.
Ó, nyögések, ó, sírások,
lelkem mélyét
sebeztétek!
Életem társa e balsorsú
asszony,
életem gyermeke a csöpp
beteg!
Nyögette háztetőmet
a szél, sűrűn havazott.
Jaj, tudjuk már, mi bajt
üzensz,
bárány-dermesztő északi
szél!
Az anya meglátja az
orvost: és
eszelősen felszökken.
Nagy csend.
Lángol lelkének
fájdalma.
Szájából így szakad a
szó:
"Ó, szörnyű sors
ront bennünket!
A gyermek, doktor, a
gyermekem!
Csak ő maradt már,
többünk sincs...
Mentsd meg, s a lelkem
vidd érte!"
Az orvos nem tekintett
fel,
ajka soká nem nyílt
szóra...
Végül - jaj, vigaszul
mondta -:
"Ne félj - így
szólt -, még él, még él!"
És úgy tett, mintha
pulzusát
tapintaná, fölé hajolt,
És megpróbálta titkolni,
hogy arcán könnycsepp
gördül le.
Nyögette házunk padlását
a szél, sűrűn havazott.
Ó, nagy bajt üzentél
nekünk,
bárány-dermesztő északi
szél!
Anya nem látta még soha
könnyezni sápadt
orvosát,
bármi halálos betegen
feküdt az ágyban
gyermeke...
/Ford.: Tandori Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése