Fekete lángú gyertyatartók
árnyak főbiztosai, fák.
gyászos-nagyok hiába vagytok,
testvéreim, csak egy család
vagyunk mi, ugyanaz a fajta,
idegenség nyomakodik
az erekig, a gallyakig,
minden ízünket megrohanja.
Nektek a nedv, nekem a vér,
nektek erő, nekem az ének,
de éj-nap ugyanaz a lényeg,
bennünk a titok lüktet, él,
mennydörgésre s halálra szántan
élünk nagyként és kicsiként
a végtelen bő záporában,
mely egy eget boltoz fölénk.
Föld öleli gyökereinket,
az égbe nyúlik a fejünk,
de, fatörzs-e, bús szív-e, mindegy,
csak magunkban növekedünk.
Szorongás hajt egyforma sorsra,
s a favágó is egy, aki
a földre fog majd dönteni,
s emlékezetünket kioltja.
Szerencse s szél gyermekei,
nincs sem apátok, sem anyátok,
szülöttei az ősanyának,
a Földnek, ős díszei, ti,
magatokat a gyökerekben
s ágakban sokszorozva meg,
markoljátok fenn az eget,
és megkötitek a fövenyt lenn.
Nagy mozdulatlan hercegek,
madarak bizakodva érzik,
hogy fészkük titkát őrzitek
hiven ti a kirepülésig.
Bozontos szivetek a sok
szárnyat óvón formálja egyre,
s titkos hűséges íjatok
röpíti őket az egekbe.
Nem ismeritek a szerelmet,
ó, fenséges magányosok,
akiket a föld rabul ejtett,
ó, zsibbadt fa-Narcissosok,
ne fájjon a kalandos élet,
boldog, kit megköt, nem ereszt
a sorsa: jobb halált remélhet,
egy vándor mondja néktek ezt.
/Ford.: Lator László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése