Eltűnsz: immár csupa köd vagy, és mi feléd
itt
már csak úgy evezünk, akár egy esten át:
éveid közt magad maradsz, míg fölemésztik
karodban maradék reményed fonalát.
Régi szerelmeid fáradt fuvallatára
lábad nyomába holt levelek raja száll:
fogyó erőd a hold lassan szívja magába,
s kékíti arcodat végső napjára már.
De sápadtságodon olykor még átsugárzik,
melytől szived dobog, az a szikrányi áram,
s van úgy, hogy valami fölserkent,
átvilágít,
s tündöklő baglyokat lobbant föl
éjszakádban.
/Ford.: Rónay György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése