Harmónika! Nép orgonája!
Te sírsz, ha fáj a fájdalom:
harsogsz, ha ujjongás dobálja
szívünk, s epedsz, ha vágya von.
Kell, hogy sírva áradjak rólad,
mert itt most nagyapám, apám
emléke kél, kik párás ólak
ágyán ringattak sok tanyán.
Béresek és kocsisok, szolgák
nyomortól pálló éje mélyén
a kín, a korán sajgó félénk
unokába terajtad foly át,
míg hallgattam hunyt lámpafénynél
csitíthatatlan dallamod,
ha sóhajtoztál apám térdén,
ki néma ajakkal ringatott.
Szegény apám! ugye te féltél
dalolni harmónika-szóra,
nehogy előttem szégyent érjél,
s kitörj hangosan felzokogva.
Nem tudtam én még, hogy olyankor
kezdett benned felsebesedni
minden, mit az embertelen kor
mélyein kellett eltemetni!
Most értem csak, hogy az, mi engem
emberré tesz és felemel,
istállókban aludt el benned,
s ahol a néma nyáj legel.
Apám! nem látja senki se:
szám szélén mélyül bús vonásod:
kacagok vígan, de szivárog
nyelvem alatt keserű szád íze,
míg itt a víg kirándulók rajára
fehér hó-fogsorával ránevet,
s fogai közt zümmög lágy éneket
egy honvéd kacagó harmónikája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése