Szepesi Attila: Százéves történet egy öreg madarászról, a lappokról és a vadludakról

Herman Ottó, öreg madarász
- haja válláig ért -
elindult egyszer Norvégiába
jéglakó vadludakért:
kilesni - túl a Sarkkörön,
hol jégbe dermed a föld -
a császármadár és a hó-
bagoly merre költ,
hova fészkel a lumma, a csér, a sirály,
az alka, a dunnalúd,
hol ordas szél fut a völgyeken, és
hóba-vész minden út...
Vitte hajó a tengeren át
jégsziklás partok előtt,
hol téli-nyári zimankóban
hiúz és farkas üvölt,
fél évig az északi nap ragyog, és
fél évig az éjszaka
borít borongó ködlepelt
jéghegyek ormaira...
A tengerpartra kilépett,
s ahol a lappok népe él,
fölmelegedett a viskók
lobogó tüzeinél.
A bundás lappok énekeltek
- limó-lalió! - régi dalt
visszhangzott a zimankós tundra
s a sziklapart.
Majd felrikkantott Herman Ottó:
"Lássuk, a vadlúd merre költ!"
- s útra kelt, hol a szél huhol és
az ösvény mohazöld.
Egy tarándszarvas hátára pattant,
így kelt a völgyeken át,
futott előtte a hómezőn
róka és rozsomák,
a hóbagoly földre lapult,
szállt pinty és seregély,
suhogva a lumma, a fajd, a sirály,
az alkamadár meg a csér...
Körül a hosszú éjszaka
a tájra leborult,
hókucsmás bércek magasában
az északi fény kigyúlt:
cikázott fönn az égkupolán
fénykígyó, lila, kék,
narancspiros- és smaragdzöldben
ragyogott a vidék.
S hol fészket raknak a vadmadarak
a parti szirteken,
s mint fehér gyöngysor, millió
lúd és sirály pihen,
s csapong odafönn tenger kusza szárny
vibráló északi fény alatt,
Herman Ottó hálót vetett,
hogy fogna vadludakat.
Kezén feszült a zsineg-fonadék,
s felszállt suhogón a madár-
sereg: tengernyi szárcsa, lilik
és réce réce után:
megsűrűsödött a lég, s ahogy
a hálót fogta öreg
Herman Ottó, a tudós madarász,
már szállt a mezők felett:
emelte szárny millió, magasan
föl csak fölfele szállt,
gegegő ludak és a récehadak
vitték hóvölgyeken át.
Vitték beállt folyók s csillámló
sziklabércek felett,
s látta alant lobogni az éji
őrtüzeket,
a tűz körül heverészni a lomha
taránd-nyájakat,
viskó-kapuban a didergő, fáradt
pásztorokat.
S kiáltottak a bundás lappok
utána: "Hová? Limó-lalió!"
- s visszakiáltott Herman Ottó:
"Hazafelé, hahó!"
Fogta a hálót, szállt magasan,
míg a láthatár peremén
kigyúlt ragyogón, lobogott körös-
körül a sarki fény:
smaragd karikákat gurigatott,
türkiz nyilakat lövellt,
aranyba az éjt borította, majd
ködbe fakult odalent...
Távolban elmaradtak a lappok
pásztortüzei,
suhogva szállt a madársereg
a tengeri
sós szélben, s vitte öreg tudós
Herman Ottót az éjen át,
zúzmara lepte szakállát és
kusza haját...
Szálltak tova gyöngyház fellegen
a vándormadarak,
elhagyták rég a hullámőrlő
norvég partokat,
odalenn a tenger kitárult:
bálnák és delfinek
járták táncuk hullámok alatt és
hullámok felett.
Zúgott szemközt seregélycsapat,
csivitelve millió
szőlőmadár meg szürke daru
és cserfes nádirigó.
Majd tenger szárnyak magasában
gyűlni kezdett a köd,
pipált csak előbb, majd gomolyogva
megsűrüdött...
Úttalan éjbe nyilallt a madár-
sereg: récék, ludak
követték - vakon fürkészve -
a vezérmadarat.
Vén gúnár suhogott legelől
fáradhatatlanul:
figyelte a szélzúgást odafenn
s a távol ezer neszét alul...
Prüszkölt a ködben öreg tudós
Herman Ottó, s hunyorogva figyelt,
de csak az ordas szél suhogott és
szárnyak ezre odafent...
Délnek jártak, ki tudja, hol,
a ködből zerge-járta hegyek
nyújtották ég fele hóborította
bérceiket:
kibukkant egy-egy felleg-ülte
komor sziklaszál,
s kucorgott fenyő hegyében a horgas
csőrű sasmadár...
Hirtelen felszakadt a köd,
szálltak már a tűző napon,
s kitárult kék hullámaival
a Balaton:
hívogatott Badacsony hegye,
Gulács és Tátika,
és fecskemadár csivitelt, millió
Tihany kettős tornyaira.
Gágogva, sipongva keringett
alá a madársereg,
szárnylassúdva a víztükör
felé közeledett,
s habot ért, hol ragyog körös-körül
az ernyős kákavirág,
rejt vidravárat a fűzpagony és
ringat rucafészket a nád,
s a gyepen tihanyi halásznép
bográcstüze lobog...
A partra kilépett Herman Ottó:
"Megjöttem zúzos északi tájról,
szerencsés jónapot!"