Gerencsér Miklós: A kút

Göcsejben egy kis gyalogtúra is komoly kirándulásnak számít. Mire észbe kapunk, elnyelnek bennünket a titokzatos völgyek, a mélyen kanyargó szurdokok, amelyekben fantasztikus gyökérfonadékok csüngenek alá a meredek löszfalakról. Akit redőibe rejt a hepehupás, bozontos táj, egyszerre faekés, taligás régmúltban találja magát, még akkor is, ha mindössze két-három kilométernyire vetődött el a megyeszékhely üveg- és alumínium csillogású magasházaitól. S ha netalán kulacs nélkül kóborol a vándor, szenvedhet a szomjúságtól.

Ha csak föl nem kapaszkodik valamelyik dombgerincre, ahol még élő lakóházak s udvarukon élő kút található. Mert a völgyek a csend, a pára kelyhei, míg a házak odafönt, a tetőn sorakoznak. Az önvédelem szükségéből következett ez a szokás: baj esetén könnyebben jelt adhatnak egymásnak a pici, egy utcás falvak, ha az áttekinthetetlen táj fölé építették a hajlékokat. Innen van, hogy minden göcseji falu a dombhátak tetején található.

De minél magasabbra kerültek a házikók, annál mélyebbre kellett leásni a vízért. Volt ebben haszon is. A völgy kútjai kevésbé élvezhető vizet adnak a posványos talaj miatt, ám a magaslati kutak vizéből élvezet kortyolgatni. Marasztaló kedvet ölt a szomjazóba, beszélgetésre bíztat ott a káva mellett, a hengeres kerék fölé emelt tető alatt.

És az öregek szívesen beszélgetnek erre. Ritkán adódik alkalmuk rá. Ennek köszönhetem, hogy megismerhettem a göcseji kutak különös múltját.

Zalabesenyő felől a Luka-hegyen át csavarogtam fel a Jánka-hegyre, közben szárazra tikkadt a nyelvem a szomjúságtól. A legutolsó házban, ahonnan már csak a vadregényes erdők látszanak, és a kékre festett kőkereszttől három völgy felé kígyóznak alá a hegyi ösvények, egy idős néni fogadta köszönésemet. Hallgassuk el a nevét, mert bizalmas részleteket mondott el az udvarukon meg a szomszédban levő kerekes kútról.

Öregségében is szép az arca, fejkendője világos, nyomott karton, amilyen a harminc-negyven évvel ezelőtti menyecskéké volt. Senki sem mondaná meg róla, hogy visszanéz a hetvenre, csak a lába fáj nagyon. S ennek is sok köze van a kúthoz, a vízhez.

Leánykakorától 1946-ig kútrobotba járt. Bevallom, ilyet még nem hallottam. Hiszen a robotot 1848-ban eltörölték. De nem ám a kútrobotot! Itt a környéken csak egy módosabb gazdának tellett kútásásra. Aki tőle hordta a vizet, az cserébe robottal tartozott. Évenként húsz, harminc nappal. Attól függően, mennyire volt száraz, illetve csapadékos az esztendő, vagy mennyi vizet használt a rászoruló háztartás. A mi jánkahegyi asszonyunk – nevezzük Ilus néninek – igen sok szőlőt megkapált a napi vízszükségletért, ráadásul messziről cipelhette haza a tele vödröket. Most aztán, túl a hetvenen, szakadatlanul fáj a lába.

Átellenben a szemközti szomszéd ház félig összeroskadva. A kút körül tavalyi gaz, egészen a kútházikó tetejéig futott fel a sötétzöld borostyán.

-      Szegény Vendel bácsi – mondja az öregasszony. – A gyerekei, akikre rámaradt a ház, csak ritkán jönnek ki a városból.

A kegyelet őszinte csendje után elmondja Ilus néni a magányos kút történetét. Szülei arra kérték hajdanán Vendel bácsit, hadd vállalják át a kútásás költségének a felét a közös használat fejében. Vendel bácsi beleegyezett, mire ők kölcsönt vettek fel kamatra a zalaegerszegi banktól. Mégsem lett az egyezségből semmi. Amikor beszegték a munkát, Vendel bácsi kijelentette, csak akkor fogadja el a költség felét, ha Ilus néni szülei után csak egy gyerek örökli majd a kútjogot. Mert sokan voltak testvérek. Harag nem lett, de a barátság sem erősödött Vendel bácsival. Visszaadták a pénzt a banknak, kamattal megtetézve. Maradt a távoli kút meg a nyűgös kútrobot.

Végre aztán 1946-ban sikerült dűlőre jutni a kútásóval. Hallgassuk el az ő nevét is. Majd kiderül, miért. Még az új forint előtt történt, de már a pendülő időben. Azt mondta a kútásó, két hízót kér a munkáért. Nagy szó volt ez. De azt mondták Ilus néniék, inkább esztendőkön át böjtölnek, mégsem járnak tovább kútrobotba. Úgy szólt az alku, hogy a megásandó kútban két méter magasan kell állnia a víznek. Szépen haladt a munka, ám amikor harmincöt méternyi mélységre ért a kútásó, azzal állt elő, hogy kevés a két hízó, neki az a gyönyörűséges tinó is kell, amelyet Ilus néniék már harmadik éve a legnagyobb dédelgetéssel neveltek.

Mit tehettek, engedtek a követelésnek. Újabb három méter után tudtul adta a kútásó, megjött a víz, oldják el hát a tinó kötelét, nyomban vezeti haza. Ilus néni öccse erre leereszkedett a mélybe, noha azelőtt sohasem látott kútfenéket. Visszaérkezve a napvilágra, közölte, hogy csupán félméternyi vizet talált, a tinót tehát semmi szín alatt ki ne szolgáltassák. Ilus néni férje erre huszárosan a sarkára állt, és a követelőző kútásóra dörgött:

-      A tinó mindaddig marad, amíg le nem ás a kellő mélységig, mi több, ettől kezdve azzal a szénával etetem, azzal a vízzel itatom a tinót, amit maga hoz!

Így is történt. A kútásó reggelenként hozta a batyuba kötött szénát meg az itatásra való vizet. Ezután bezzeg sürgős lett neki, pár nap alatt eleget tett a kötelességének.

-      Miért olyan nagy titok annak a kútásónak a neve, Ilus néni?

-      Hiszen a nászuram lett. A fia vette el a lányomat.

-      És Vendel bácsi?

-      Öt éve halt meg. Sokáig élt itt egyedül. Hiába volt a drága kútja, már nem bírt el egy vödörrel. Mindig leste, mikor húzok vizet. Átszólt, hogy édes lányom, adj egy bögrével, az istenre kérlek. Mert úgy van ám, tessék elhinni, itt fönt a víz a bornál is fontosabb.

Ilyen a legtöbb göcseji kút története. A tájék ezernyi tárgya levándorolt a Zala folyó menti falumúzeumba, az Olai vízimalom köré. De a kutak fönn maradtak a dombtetőkön. Azt mondja Ilus néni, sokan vannak, akik a kirándulás végeztével megtöltik üvegeiket, hogy a mély kút forrástiszta vizével térjenek haza.

De nagyon kívánatos lenne, ha minden jóízű kúthoz a hűség szokása kötődne. Ha minél kevesebb kutat borítana be az elnémultság borostyánja. Hiszen a kút – emberi történet. Nem a felejtés, hanem az emlékezés vize van benne. Ha tisztán tartjuk, tisztán beszél arról, ami volt, de iszapja bennünk is iszappá válik, ha elfeledjük.

Forrás: Gerencsér Miklós: Emberöltő c. kötete