Google+ Followers

2015. október 28., szerda

Illyés Gyula: Avar


Tölgyfáról tépek levelet,
Piros, mint orcámon a szégyen.
Hol a tavasz, a merészségem?
Futnak a vert-had fellegek.
Özvegy fák zokognak a réten.

Arcom ökörnyál illeti.
Letépem, új lebeg elémbe,
Hogy szememet lágyan bekösse.
Ítélet szavát zengeti
Az ősz. Így fordulok az őszbe.

Habzik a föld. Ég, füstölög,
Úgy kúszik utánam az erdő.
Mint vad a kigyult rengetegből,
Mint sebesült, mint száműzött,
Vergődöm régi életemből.

A város balról feldohog,
Csitíthatatlan, mint rögeszme.
Mentsd szívedet a rengetegbe,
Vagy még tovább, e hegysorok
Lépcsein, föl, a fellegekbe.

Könnyű vagyok és szomorú.
Mint ajtó mögül, melyet úntan
Valami vad zajra becsuktam,
Mert úgy követ a gond, a bú,
Mert távozni már megtanultam.

*

Hagytad el már hű kedvesed,
Mert lánc, minél hívebben csókol?
Léptél ki egy nap állásodból,
Mert…épp mert cél felé vezet?
Így nézek szét én e dombról.

Kötélen szakadék fölött,
Lángok közt egy sovány ösvényen,
Haladnék golyók özönében.
Mert ki közönybe öltözött –
Mert nem érhet már semmi éngem.

Mint szép vad, mocsárba zuhant,
Ártatlan, nagy őskori állat,
Nyög foga közt sebnek, csapdának
A nép még valahol alant.
Elér foszlánya jajszavának.

Óh, éltetőm, pegázusom,
Aki még röpíthettél volna
Magas és hősi régiókba,
Melyekről már csak álmodom:
Szabadság – kilőttek alólam?

Emlékem annyi, mint e rőt
Ligetben a madár. Csipegnek.
Ó, szálljatok, fürödjetek meg
Délen, a tengerek fölött
Új dalt tanuljatok fülemnek!

*

A madarak, a madarak!
Éles repedések a kéken
Feszülő évszak szövetében.
Fülsértőn hogy mállik-szakad
Festményem, égi tervezésem!

Országok, tájak, szigetek,
Melyekbe reményem vetettem,
Mint gályák süllyednek köröttem!
Mindegyiken egy szűz eseng,
Míg a hab szájába nem fröccsen.

A jelen puszta sziklapart.
S lent a tenger...A mult is néma.
Egy emlék kicsap néha-néha.
Fut vissza, vinnyogva szalad.
Gyémánt-nyál száradó tajtéka.

Egy elszabadult vak király
Kering és zokog a sötétben.
A vastag habok tetejében
Száll föl-alá, mint sirály!
Gyermeki sípláda kezében.

Hallgassatok mindannyian.
Dalomat meg ne zavarjátok,
Mely messze hagyva a világot,
Mint álmodó madár suhan.
Lebukik, ha fölriasztjátok.

*

Azon a felhőn ülök én,
Abban a rózsaszin ligetben,
Mely az alkony vizében lebben
S átsuhanva a fény körén
Eltünik lila rejtelemben.

És közben ittlent botozok.
Csikorg a nyers kavics alattam,
Akár a dac fogam közt hajdan.
Idézgetem a kóstolót:
A lázadást, mibe haraptam.

Magam vagyok. Oly egyedül,
Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
Fajtájabeliként ölel meg.
„Hogy vagy?” Egy percre földerül
Arcom. Neki se szólok többet.

Csend van bennem. Ömöl a csend.
Mind vad ragály, amerre lépek
Csenddel fertőzöm a vidéket:
Erjed szivemben odabent
Egy világrésznek elég méreg.

Az ember inget, szeretőt,
Hitet is válthat, csak reményt nem,
Az ifjúságét a szivében,
Mely férfivá avatta őt.
De mi is volt az én reményem?

*

Nem életemet fájlalom,
Csak azokét, akik kísértek:
Meg-megálltak, botolva léptek,
Arcraborultak félúton
A harcos, ifjú szenvedélyek.

Tudjátok, hogy mit kaptam én?
A szörnyű gyász után a torban
Mit ittam én egyre mohóbban,
Micsoda észvesztő, tömény
Mámort, hogy megvigasztalódjam?

Mily képek, mily kápráztató
Világok gyulladtak agyamban:
Részegült ajakkal szavaltam:
Az ember jobbra váltható!
Ezt hittem abban a tavaszban.

Jönnek a tavaszok, mik az ő
Arcát idézik, mint a gyermek
A régi kedvest és szerelmet,
De az a hév, az a Jövő,
Mely enyém volt, az nem éled meg.

Érintem ámulva magam.
Magamat is hogy elfeledtem!
Mintha más élt volna helyettem.
Próbálom hangom hangosan.
Megállt a lég is? Alig rebben.

*

Így mult el hát az életem –
Keltem a reggeli haranggal.
Zengett a táj, mint könnyü kardal,
A ház füstjében kényesen
Nyujtózott egy munkátlan angyal.

Usztam vigan a víz alatt,
Föld alatt, kormos alagútban.
Vonaton, karok közt aludtam.
Hány ország, test, szív, gondolat
Fürdetett míg idejutottam.

A szolgaság, a butaság,
Mint az ősz nyirka, a tél lucska
Hull völgyre, hegyre: hull az útra,
Amelyen lépdelek tovább,
Kalapomat szememre húzva.

S ha kővé válhatna a vád,
S kövek és golyók repülnének,
Válaszra akkor sem állnék meg.
Mert elhagyott az ifjúság:
Tudom okát a büntetésnek.

Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
Nehéz sarába bár a földnek
Áruló gyökerek lekötnek,
Tanuld el életed csucsán

Vad pátoszát a szál fenyőnek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5