Gyűrötten omolt a fehér a pirosra,
dukátok özönnel a zöldbe peregtek,
sárgán ragyogott fel a kártya,
kiosztva,
szurtos keze közt a sok ablaküvegnek.
Mit bánta a tér meg az utca a házak
mélykék tunikáit! A lába merő seb
volt már, mit a kunkori
lángkarikáknak
abroncsa fogott, az imént sietőknek.
Kúszott a tömeg sebesen kanyarogva,
cirmos cicaként, s kapu nyelte be
távol:
mind vinni akart valamit haza ott a
fénylő kacagás csoda-gombolyagából.
Ruhák puha mancsa karomra fonódott
s én visszanevettem, amíg hahotázván
verték a dobot s riogattak a mórok:
a homlokukon kivirult papagájszárny.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése