Kjöge körül kopár a vidék. Pedig a városka tengerparton fekszik, s a tenger mindig szép, de azért vannak a partján szebb tájai is. Körös-körül sík mezők: erdő sávja csak a messzeségben sötétlik. Mégis, ha az ember otthon van egy vidéken, mindig talál benne szépséget, s az után sóvárog egész életében, mégha a világ legszebb tájait járja is be. És meg kell mondanunk, hogy a városka szélén, ahol csenevész kis kertek nyúlnak le a patakig, amely lejjebb a tengerbe szakad, néha nagyon szép a nyár, s különösen annak látta két szomszéd gyerek: Knud meg Johanna. Ott játszottak naphosszat a kertben: a piszkesövény résein át-átbújtak egymáshoz. Az egyik kertben bodzabokor zöldellt, a másikban öreg fűzfa - ennek a leboruló ágai alatt szerettek tanyázni a gyerekek, s ezt meg is engedték nekik, pedig a fűz ott állt a patak partján, s ők könnyen vízbe eshettek volna. Csakhogy az Isten szeme ott nyugszik minden gyermeken, különben sok baj zúdulna rájuk. De ők maguk is vigyáztak, különösen Knud: annyira borzadt a víztől, hogy még nyáron se lehetett becsalogatni a tengerbe, ahol a többi gyerek vidáman lubickolt. Csúfolták is miatta eleget, s ő mit tehetett, tűrte. A szomszédék kicsi Johannája egy éjszaka azt álmodta, hogy a kjögei öbölben vitorlázott, és Knud feléje indult a partról: egyre mélyebbre ment, már nyakáig ért a víz, aztán egyszer csak összecsapott a feje fölött. Elmondta az álmát Knudnak is, és a fiú attól fogva nem tűrte, hogy bárki is emlegesse iszonyát a víztől, Johanna álmára hivatkozott, szinte kérkedett vele. A vízbe persze azután se merészkedett.
Mindkettőjük szülei szegény emberek voltak: gyakran átlátogattak egymáshoz, Knud meg Johanna ilyenkor a kertben játszadozott, vagy a füzekkel szegett országúton szaladgált. A nyesett koronájú árokparti füzek nem voltak szép fák, nem is pompázni akartak, hanem hasznot hajtani. A kerti öreg fűzfa azonban igen szép volt: sok kedves órát töltött alatta a két gyermek.
Kjöge városában van egy nagy piactér: az országos vásárok napján valóságos utcasorok épülnek ott pántlikás-, csizmadia- és egyéb sátrakból. Nagy sokadalom volt ott olyankor, és majdnem mindig esett az eső: a parasztbekecsek párája összevegyült a mézeskalács ínycsiklandozó illatával. Egész bódét töltött meg a mézesbáb, s ami a legnagyszerűbb volt: a bábsütő Knud szüleinél vett szállást a vásárok napján, s mindig adott Knudnak egy kis mézeskalácsot, amiből persze Johanna is megkapta a részét. De még ennél is pompásabb dolog volt, hogy a bábsütő mindenből mesét tudott kerekíteni, még a mézeskalácsból is: egy este éppen arról mesélt. A gyerekek olyan figyelemmel csüggtek a szaván, hogy később sem felejtették el a mesét. Hallgassuk meg hát mi is, hiszen olyan rövid.
- Két mézesbáb feküdt a bolti asztalon - kezdte a bábos. - Az egyik kalapos úrfit formázott, a másik kisasszonyt, aki csak hajadonfőtt volt, de a feje tetején aranyfesték-paca jelezte a hajat. Arcuk a fölfelé fordított felükön volt, s innen kellett nézni őket, nem pedig a másik oldalról - az embereket különben sem nézzük a fonákjukról. Az úrfi egy szem keserű mandulát hordott a bal oldalán - ez volt a szíve: a kisasszony nem hordott semmit - neki a szíve is csak mézesbáb volt. Mintának tették ki őket az asztalra, s jó időre ottfelejtették. Persze megszerették egymást, bár szót nem váltottak, pedig hát szavak nélkül bajos megérteni az ilyesmit.
"Ő a férfi, neki kell nyilatkoznia" - gondolta a kisasszony: nagyon szerette volna hallani, hogy érzelmei viszonzásra találnak.
Az úrfinak, mint afféle férfiembernek, sokkal vérmesebb gondolatai voltak: arról ábrándozott, hogy eleven utcagyerekké változik, szerez négy garast, azon megveszi a kisasszonyt, és megeszi.
De szólni nem szólt egyik sem, hetekig száradtak a bolti asztalon. A kisasszony gondolatai egyre gyengédebbek és nőiesebbek lettek.
"Azzal is beérem, hogy itt fekszik velem egy asztalon!" - gondolta, s azzal kettérepedt.
"Ha tudta volna, mit érzek iránta, tovább él" - gondolta az úrfi.
- Eddig a történet, s most itt fekszik mind a kettő - fejezte be a történetet a bábos. - Nagyon regényes volt életük folyása és néma szerelmük, amely nem teljesedhetett. Ez az úrfi, s ez a kisasszony. - Azzal odaadta Johannának a mézesbáb-úrfit, Knudnak meg a bánatában kettétört kisasszonyt. A gyerekeket úgy meghatotta a történet, hogy nem volt szívük megenni a szerelmespárt.
Másnap kivitték őket a kjögei temetőbe, az ódon templomhoz, amelynek falait elborította a repkény télen-nyáron zöldellő pompás, vastag szőnyege. A két mézesbábot elrejtették a napmelengette repkény sűrűjébe, és egy sereg pajtásuknak elmesélték a néma szerelem történetét, amivel nem sokra mentek - mármint a szerelmesek -, a történet azonban nagyon tetszett mindenkinek. Hanem egyszer csak odatapadt a szemük a mézeskalács-párra, s az egyik nyakigláb kamasz merő rosszaságból megette a kettétört kisasszonyt. A gyerekek megsiratták, aztán megették az úrfit is - talán, hogy szegény ne árváskodjon egyedül a világban. Hanem a szerelmespár történetét nem felejtették el soha.
Knud és Johanna sokat mulatták együtt az időt a bodzabokor árnyékában meg a fűzfaágak függönye alatt: a kislány ezüstharang csengésű hangján szebbnél szebb dalokat énekelt pajtásának, akinek nem volt szép hangja, de hibátlanul adta elő a dalok szövegét, s az is valami. A kjögei polgárok - még maga a vaskereskedő felesége is - meg-megálltak mellettük, és elgyönyörködtek Johanna énekében.
- Milyen kedves hangja van ennek a kislánynak! - mondogatták.
Bizony, szép napok voltak azok, de egyszer csak végük szakadt. A két szomszéd családnak szétváltak útjai: a kis Johannának meghalt az anyja, az apja pedig újra házasodni készült, mégpedig Koppenhágában, ahol új hivatalt talált magának: küldöncnek állt be valahova, s úgy vélte, hogy az nagyon jól jövedelmező állás. Könnyezve búcsúzott el egymástól a két család: a gyerekek sírtak a legkeservesebben, az öregek pedig megfogadták, hogy esztendőben legalább egyszer írnak egymásnak.
Knudot csizmadiainasnak adták, nem nézhették, hogy az a nyakigláb fiú odahaza lopja a napot. Nemsokára aztán a konfirmáció napja is elérkezett.
De szívesen ment volna Koppenhágába azon az ünnepen, hogy a kis Johannát meglátogassa! Nem járt ott soha, s nem juthatott el most sem, pedig csak öt mérföldre volt Kjögétől. Tiszta időben lement az öböl partjára, onnan nézte Koppenhága tornyait: konfirmációja napján még a Boldogasszony templomának aranyosan csillogó keresztjét is látta.
De sokat gondolt Johannára! Vajon emlékszik-e rá a kislány? Karácsony tájban Johanna apja levelet küldött Knud szüleinek: megírta, hogy jól megy soruk Koppenhágában. Johanna szerencsét csinált szép hangjával: szerződtette egy színház, ahol énekes darabokat adnak elő: keres már némi pénzt is, karácsony szent ünnepére egy tallért küld a keresetéből a kedves kjögei szomszédoknak, hogy igyanak az egészségére. A levélhez Johanna is írt néhány szót: "Szeretettel üdvözlöm Knudot!"
Mindnyájan sírtak, persze örömükben, hiszen jó híreket hozott a levél. Knud mindennap gondolt Johannára: a levél azt bizonyította, hogy a lány se felejtette el őt. Minél jobban közeledett az idő, mikor majd felszabadul és segédlevelet kap, annál tisztábban érezte: szívből szereti Johannát, és sohasem vesz mást feleségül. Amikor ezeket forgatta magában, mosoly fénylett az arcán, s még buzgóbban húzta a szurkosfonalat, lábát meg keményebben feszítette a lábszíjnak. Meg is szúrta az árral az ujját, de bánta is! Elhatározta, hogy ő bizony nem marad néma, mint a mézesbábok: jó, hogy tanulságot meríthetett a történetből.
Egy nap aztán megkapta a segédlevelet, s batyuba kötötte a holmiját. Végre-végre, életében először eljuthat Koppenhágába, s ott is marad, már mestert is találtak, aki fölfogadja. De megörül Johanna, s hogy elcsodálkozik majd, amikor meglátja! Tizenhét esztendős most a lány, maga meg tizenkilenc.
Már Kjögében meg akarta venni az aranygyűrűt Johannának, aztán szerencsére eszébe jutott, hogy Koppenhágában szebbet kaphat. Egy őszi napon elbúcsúzott szüleitől, s nekivágott az útnak. Szitált az őszi eső, sárga levelek hullottak a fákról, és Knud esőtől csatakosan érkezett meg Koppenhágába, új mesteréhez.
A következő vasárnap látogatóba készült Johanna apjához. Új rend ruhát vett föl, meg a kjögei új kalapját, ami nagyon jól illett neki - azelőtt csak sapkában járt. Megtalálta végre a házat, amit keresett, fölment a tenger lépcsőn, egészen elszédült, mire fölért - ugyan miért laknak az emberek egymás hegyén-hátán ebben a nagyvárosban?
A szobán, ahová benyitott, meglátszott a jómód. Johanna apja örömmel fogadta, s az új asszony, akit Knud még nem ismert, kezet nyújtott neki, és kávéval kínálta.
- Örül majd Johanna, ha meglát - mondta az apa. - Daliás legény lett belőled. Szólok is Johannának. Ő meg olyan lány lett, akiben csak örömöm telik, Isten segítségével egyre több örömöm. Külön szobája van, s a bérét maga fizeti. - Azzal felállt, és udvariasan bekopogott Johanna ajtaján, mint egy idegen. Végre beléptek. Ó, milyen szép volt az a szoba! Nem akad hozzá hasonló egész Kjögében, talán még a királynénak sincs különb szobája. Vastag szőnyegek, földig érő függönyök, igazi bársony karosszék, mindenütt képek meg virágok: volt ott egy ajtó-nagy tükör is, majdnem belelépett az ember. Knud az egész szobát belefoglalta egy pillantásba, pedig csak Johannát nézte: hajadonná serdült már, és valahogy más, mint amilyennek Knud elképzelte, de még annál is szebb. Egész Kjögében nem akad párja: mennyivel finomabb, mint az otthoni lányok! Csodálkozva és idegenül nézte Knudot, de csak egy pillanatig, aztán odafutott hozzá, mintha meg akarná csókolni, hanem azért mégsem csókolta meg. Szívből örült, hogy viszontláthatja gyermekkori pajtását. Még könnyezett is örömében, s elárasztotta Knudot kérdésekkel: hogy vannak a szülei, megvan-e a bodzabokor és az öreg fűz: bodza-anyónak meg fűzfa-apónak emlegette őket, mintha élő emberek lettek volna, bár hiszen azok is voltak olyan élő személyek, mint a mézesbáb úrfi és szerelmese. Azokról is beszélt, néma szerelmükről és szomorú pusztulásukról - olyan szívből nevetett rajta! De Knudnak lángba borult az arca, és nagyot lódult a szíve. Nem, Johanna nem lett büszke és elbizakodott. Ő ügyeskedte ki - Knud észrevette -, hogy a szülei egész este ott tartsák Knudot: maga töltött neki teát, és maga nyújtotta oda a csészéjét, később fellapozott egy könyvet, és olvasott belőle: Knud úgy érezte, hogy egyenesen az ő szerelméről szól a történet, annyira illett a gondolataihoz. Aztán énekelt Johanna: egyszerű kis dalt választott, de egész történetté kerekedett az ajkán, mintha a szívét árasztotta volna belé. Igen, bizonyos, hogy viszont szereti őt! Knud nem tudta visszaparancsolni könnyeit, végiggördültek az arcán: szólni sem tudott, és nagyon ostobán érezte magát, de Johanna megszorította a kezét, és azt mondta: - Jó szíved van, Knud! Ilyen maradj mindig!
Csodálatosan szép este volt, olyan, hogy aludni sem lehetett utána: Knud álmatlanul forgolódott egész éjszaka.
Amikor elbúcsúzott Johannától, az apja azt mondta neki:
- Remélem, nem felejtesz el bennünket, eljössz hozzánk még a télen! - Úgy gondolta hát Knud, hogy már a következő vasárnap újra meglátogathatja őket. Esténként, munka után - bejárta a várost, csakhogy végigmehessen Johannáék utcáján. Fölkémlelt a lány ablakára, amely mindig világos volt: egy este az arca árnyképét is látta a függönyön - boldog estéje volt. A mesterné nem jó szemmel nézte, hogy a legény - ahogy mondta - minden este elbitangol, de a mester mosolygott rajta, és csak annyit mondott: - Fiatal!
"Vasárnap megint elmegyek hozzájuk, s megvallom neki, hogy az övé minden gondolatom, hogy feleségül akarom venni: én ugyan csak egyszerű csizmadialegény vagyok, de mester lesz belőlem, és dolgozom majd, hogy vigyük valamire. Igen, megmondok neki mindent: néma szerelemből sohasem lesz semmi, erre megtanítottak a mézesbábok."
Elérkezett végre a vasárnap, és Knud bekopogott Johannáékhoz. Ugyan rosszkor! Éppen indulóban voltak, vendégségbe készültek. Johanna csak kezet szorított vele, és megkérdezte:
- Voltál-e már színházban? Egyszer el kell jönnöd. Szerdán énekelek, ha akkor este ráérsz, küldök neked egy jegyet, apám tudja, hol lakik a mestered.
Milyen kedves figyelem volt ez tőle! Szerdán kapott is egy lepecsételt borítékot: írás nem volt benne, csak egy színházjegy. És Knud este - életében először színházba ment. Kit látott a színpadon? Bizony Johannát, s milyen szépséges szép volt! Igaz, hogy egy idegenhez ment feleségül, de hát az csak komédia volt, úgy találták ki, tudta ezt Knud! Hiszen csak nem tette volna Johanna, hogy még jegyet is küld neki, hogy az egészet végignézze? A sok ember tapsolt, ünnepelte Johannát, s Knud is hangos éljent kiáltott.
Maga a király is lemosolygott páholyából Johannára, úgy látszik, öröme telt az énekében. Milyen kicsinynek érezte magát Knud a színházban! De hiszen mindegy: igaz szívből szereti Johannát, s az is szereti őt. A szót a férfinak kell kimondani először, a mézesbáb kisasszony is arra a szóra várt. Milyen igaz is a mese!
A következő vasárnap hát megint beállított hozzájuk. Olyan ünnepi érzés fogta el, mintha az Úr asztalához járult volna. Johanna egyedül volt otthon, maga fogadta Knudot, s a legény áldotta érte a sorsát.
- Jókor jöttél! - mondta Johanna. - Már el akartam hozzád küldeni apámat, de éreztem, hogy ma meglátogatsz. Újságot mondok: pénteken útnak indulok Franciaországba, mennem kell, ha vinni akarom valamire.
Knud körül forogni kezdett a világ, úgy érezte megszakad a szíve: a könnyeit visszaparancsolta, de mély szomorúságán nem tudott erőt venni. Johanna észrevette rajta. - Hűséges, drága lélek! - mondta meghatottan, s ezzel megoldotta Knud nyelvét. A legény megvallotta neki, milyen mélyen szereti, s hogy feleségül akarja venni. Amikor ezt kimondta, észrevette, hogy Johanna fehér lesz, mint a gyolcs: elengedte a legény kezét, s bánatos komolyan azt mondta neki:
- Ne akard, Knud, hogy mind a ketten boldogtalanok legyünk! Jó testvéred leszek mindig, számíthatsz rá,de csak ennyire! - És megsimogatta a legény lázas homlokát. - Isten erőt ad nekünk mindenhez, ha magunk is akarjuk.
Akkor lépett a szobába Johanna mostohaanyja.
- Knudot kétségbeejti, hogy elutazom - mondta a lány. - Légy férfi, Knud! - vigasztalta mosolyogva a legényt, és a vállára tette a kezét. Úgy viselkedett, mintha csak az utazásról esett volna szó köztük, semmi másról. - Légy jó és okos, Knud! - fordult újra a legényhez -, légy olyan, mint az öreg fűzfa alatt voltál, ahol gyermekkorunkban játszadoztunk.
Knud úgy érezte, vége a világnak: olyan volt minden gondolata, mint egy-egy libegő fonál, amelyet kedvére cibál a szél. Egy darabig még maradt, pedig nem is tudta, marasztalják-e vagy sem, de barátságosak és kedvesek voltak hozzá. Johanna teát öntött neki, aztán énekelt is: a hangja nem úgy csengett, mint régen, mégis gyönyörű szép volt, olyan szép, hogy belesajdult a szív. Végül elbúcsúztak, Knud nem nyújtott kezet Johannának, de az megfogta a kezét, és szemrehányóan kérdezte:
- Hát kezet se adsz búcsúzóul a játszópajtásodnak? -És mosolygott, de az arcán lassan végigperegtek a könnyek. - Édes bátyám, régi jó pajtásom! - mondogatta, de ezzel nem tudta Knudot megvigasztalnai. Így búcsúztak el egymástól.
Johanna elutazott Franciaországba, Knut pedig Koppenhága piszkos utcáit rótta. A műhelybeli legények egyre faggatták, mért jár-kel úgy, mintha az orra vére folyna, tartson velük, mulasson egy jót, hiszen benne is fiatal vér pezseg.
El is ment velük a táncterembe, ahol sok szép lányt látott, csakhogy egyik sem volt Johannához fogható. Knud azt remélte, hogy itt talán elfelejti egy kicsit a lányt, de sohasem látta maga előtt olyan elevenen, mint most. "Isten erőt ad nekünk mindenhez, ha magunk is akarjuk!" - csendültek vissza Johanna szavai, és Knud szívében feltámadt az áhítat. Körülötte hegedűk cincogtak, táncoltak a szép lányok, és Knud lassan összekulcsolta a kezét: aztán hirtelen ráébredt, hogy olyan helyen van, ahova nem lett volna szabad elhoznia Johannát - mert elhozta, ott volt a szívében -, gyorsan kilopódzott hát az utcára, futva indult hazafelé, s útközben elment Johannáék háza előtt is. Sötét volt most minden ablak, élettelen és magányos a ház: minden ment tovább a maga útján, s Knud is a magáén.
Télbe fordult az esztendő, befagytak a vizek, mintha temetésre készült volna az egész természet.
Aztán lassan kitavaszodott, s amikor az első gőzhajó megindult, Knudban feltámadt a vágy, hogy nekivágjon a messzi világnak, bejárjon sok várost, országot, csak egyet nem: Franciaföldet.
Felszedelőzködött, és útnak indult a messze Némethonba. Ment városról városra, nem volt sehol nyugovása, sehol maradása, míg el nem ért Nürnberg gyönyörű, régi városába. Ott végre talajt érzett a lába alatt, s elhatározta, hogy ott marad.
Csodálatosan szép, ódon város Nürnberg, mintha régi képeskrónikából vágták volna ki. Kedvükre kanyarogtak az utcák, a házak nem szeretnek szabályos sorban állni: apró tornyokkal, cirádákkal, szobrokkal díszített erkélyek ugranak a gyalogjáró fölé, s a csipkézett szélű, magas tetőkről roppant sárkányokat, megnyúlt testű kutyákat formázó esőcsatornák nyúlnak le az utca közepéig.
A piactéren megállt Knud az iszákjával, elnézte a régi kutat, melynek felszökő vízsugarai alatt a Biblia és a történelem bronzba öntött alakjai álltak. Egy szép cselédlány éppen vízet merített a kútnál, és inni adott Knudnak, aztán meg rózsával volt tele a keze, egy szál rózsát is adott neki, s a legény ezt kedvező jelnek tekintette.
A közeli templomból orgonazúgás áradt ki hozzá: olyan otthoniasan, meghitten zengett, mint valamikor Kjögében, és Knud belépett a hatalmas székesegyházba. A napfény átszűrődött a színes üvegű ablakokon a magas, karcsú oszlopok közé: Knud szívét áhítat fogta el, csöndes békesség költözött a lelkébe.
Nürnbergben egy jó mestert keresett, talált is hamarosan, beszegődött hozzá, és szorgalmasan tanulta a német nyelvet.
A város körül futó régi sáncárkokat veteményeskertté alakították át a polgárok, de a nehéz tornyú, öles városfalak még álltak. A kötélverő a városfal mentén vezető folyosó gerendázatához erősíti a kötelét: a gerendák résein kisarjadnak a bodzabokrok, s árnyékot terítenek a városfal tövében meghúzódó, alacsony házikókra. Az egyik ilyen házacskában lakott Knut mestere: a legény padlásszobájának kis ablakát is bodzaágak susogták körül.
Itt töltött egy nyarat me egy telet, de amikor elérkezett a tavasz, megint nem volt maradása. A bodzabokrok virágba borultak, s ismerős illatuk a kjögei kertekre emlékeztetett - Knud elbúcsúzott mesterétől, s beállt egy másikhoz, a város közepébe, ahol nem nyílott bodza.
Új műhelye egy ódon kőhíd közelében volt, az alacsony vízimalom fölött, amelynek lapátjain egyhangúan zubogott a víz: odakint mormolva futott a korhadt erkélyű házsorok közé szorított patak: az öreg házak mintha minden pillanatban a vízbe akarták volna vetni erkélyterhüket. Errefelé nem nyílt bodza, még egy cserép virág se zöldellt sehol, de a műhellyel szemben egy terebélyes fűzfa bólogatott.. Valósággal belefogózott a házakba, hogy a sebes patak el ne sodorja. Hosszú ágait úgy csüggesztette a víz fölé, mint a kjögei patak mellett a kert öreg fűzfája.
Knud tehát elköltözött bodza-anyótól, de szomszédja lett fűzfa-apónak. Különös gondolatokat ébresztett benne a fűz, kivált holdvilágos estéken, ilyenkor azt érezte, hogy még jobban szereti dán hazáját, mint azelőtt. A holdvilágnak persze nem sok köze lehetett ehhez az érzéshez, annál több az öreg fűznek.
Egy nap aztán ráébredt, hogy itt sincs maradása. Ugyan mi lelhette? Kérdezzétek meg a fűzfát, kérdezzétek meg a virágzó bodzát! Búcsút mondott hát mesterségének és magának Nürnberg városának, s nyakába vette megint a világot.
Johannáról sohasem beszélt senkinek: szíve legmélyére rejtette bánatát, s mint bölcs tanításra, úgy gondolt a mézesbábokról szóló mesére: most értette meg, miért hordott a báb-úrfi keserűmandulaszívet. Keserűség lakott az ő szívében is, az édes, kedves Johanna miatt, akinek mézeskalács szíve volt. Valami fojtogatta, azt hitte, az iszákja szíja szorítja: kioldotta, de ez sem segített. Úgy érezte, kettőbe tört az egész világ, s az egyik felit maga cipeli a szívében, olyan súlyt érzett benne.
Csak amikor a magas hegyormokat megpillantotta, akkor kezdett könnyebbedni a súly: gondolatai előrevágtattak, könny futotta el a szemét. Az Alpokat látta a messzeségben: olyan volt a roppant hegylánc, mint a földgolyó összecsukott szárnya. Ó, ha egyszer szárnyat bontana a föld: ha megmutatná sötét erdők, habzó vizek, felhők és hógörgetegek színes tollaival ékes szárnyát! Amaz utolsó napon majd kiterjeszti szárnyát a föld, s felröppen Istenhez, s a magasság sugárözönében szétpattan, mint a szappanbuborék. - Ó, csak elérkeznék már az az utolsó nap! - sóhajtott Knud.
Csöndesen rótta az országutat, s végigjárta azt a földet, amely zöldgyepes, óriási gyümülcshöz hasonlított. A faragott erkélyekről csipkeverő lányok integettek le neki, a hegyormok veresen izzottak az alkonyban, s mikor Knud meglátta a sötét lombok között felcsillanó zöld tavakat, a kjögei öböl jutott eszébe. Már nem fájt a szíve: édes szomorúság töltötte el.
Ott, ahol a Rajna hömpölygeti hullámait, aztán nekirohan és hófehér felhővé porlik szét - mintha ott születnének az ég fellegei, a szivárvány könnyen ívelő szalagjai között -, ott megint csak a kjögei vízimalom tajtékos zúgója merült fel emlékében.
A Rajna menti csöndes városban szívesen megtelepedett volna, de nagyon sok volt a bodza meg a fűzfa, hát tovább folytatta útját. Átkelt a hatalmas hegyeken, a meghasadozott sziklák között, az utakon, amelyek kőszálhoz tapadó fecskefészekhez hasonlítottak. Alatta a mélyben hegyi patakok mormoltak, s a felhők is alatta vonultak: körülötte hó, fényes bogáncs meg alpesi rózsa, fölötte meleg nyári nap. Aztán az északi vidéknek is búcsút mondott, és gesztenyefák, szőlőskertek, kukoricások gazdag földjén folytatta útját. A hegyek mintha falat emeltek volna közte és emlékei között, s ez így is volt jól.
Pompás nagyváros terült el előtte: Milánó. Talált itt egy német mestert, akihez beszegődhetett. A derék öreg házaspár megszerette az új legényt, aki kevés szót ejtett, de annál szorgalmasabban dolgozott, és jámbor keresztény volt. Knud maga is úgy érezte, hogy Isten levette a roppant súlyt a szívéről.
Az volt a legnagyobb öröme, ha elmehetett a hatalmas márványtemplomba, amelynek képeit, hegyes tortnyait, gazdagon díszített nyitott csarnokait mintha szülőföldje havából építették volna: minden sarokból, oromról, minden bolthajtásból fehér szobrok mosolyogtak le rá. Knud felment a toronyba: fölötte a kéklő ég, alatta a város és a távolba vesző zöld lombardiai föld, észak felé a hókoronázta magas hegyek: a kjögei templom repkénnyel befutott vörös téglafala jutott eszébe, de most már nem kívánkozott el innen, arra vágyott, hogy itt temessék el, a hegyeken túl.
Kerek egy esztendőt töltött Milánóban: három év telt el azóta, hogy világgá indult hazájából. Egy este magával vitte öreg mestere a városba: nem az arénába műlovarokat nézni: nem : az Operába mentek, az énekművészet látványos csarnokába. A hét páholysort selyemfüggönyök takarták: a nézőtéren, a földszinttől a legmagasabb páholyig, előkelő, finom dámák ültek, virággal a kezükben, mintha bálba készülnének: az urak díszruhájukat viselték, vagy arany-ezüstdíszes egyenruhában pompáztak. Fényárban úszott a terem, mintha a nap ragyogott volna fölötte: méltóságosan hömpölygött a zene - sokkal szebb volt, mint a koppenhágai színházban, pedig ott Johannát látta. De mi ez? Varázslat, vagy a szeme káprázik? - felvonták a függönyt, s itt is Johanna jelent meg a színpadon, aranyban, selyemben, koronával a fején. Úgy énekelt, ahogy Isten angyalai énekelhetnek: előrelépett, egészen a színpad szélére, mosolygott - senki se tud így mosolyogni, csak Johanna! -, és egyenesen Knudra nézett.
Szegény Knud megragadta az öreg mester kezét, és felkiáltott: - Johanna! - Szerencsére nem hallotta meg más, mert a zene elnyomta a hangját. A mester bólintott: - Úgy van, Johannának hívják. - Elővette a nyomtatott színlapot, és megmutatta Knudnak: rajta volt Johanna neve, a teljes neve.
Nem, Knud nem álmodott! Az emberek ujjongva ünnepelték az énekesnőt, virágot, koszorúkat dobáltak a színpadra, s valahányszor kiment a színfalak mögé, éljenezve hívták vissza. Alighogy kiment, már vissza is kellett jönnie.
Az előadás végén odatódult a nép Johanna kocsijához, kifogták előle a lovakat, és maguk húzták haza. Knud ott haladt az élen, és kimondhatatlanul boldog volt. Amikor odaértek Johanna fényesen kivilágított háza elé, Knud odalépett a kocsi ajtajához, amely egyszer csak kinyílt, s a fény éppen ráesett Johanna arcára. Az énekesnő mosolygott, nyájas szóval köszönte meg az ünneplést, amely mélyen meghatotta. Knud merőn az arcába nézett, és Johanna viszonozta pillantását - nem ismerte meg hajdani pajtását. Egy csillagrendes úr a karját nyújtotta neki. - A vőlegénye - suttogták az emberek.
Knud hazament, fölszedelőzködött, és vállára vette iszákját: hazájába készült, hívta a bodzabokor, hívta a fűzfa - ó, a fűzfa alatt! Egy óra se kell, s gondolatban újra élheti egész életét.
Kérték, marasztalták az öreg mesterék, de hiába. Óvták, intették: tél közeleg, a hegyekben már leesett a hó: Knud azt felelte, hogy a kocogó szekerek utat vágtak a hóban, elbandukol ő a nyomukban. Hátán az iszákja, kezében a botja - mitől féljen?
Nekivágott a roppant hegyeknek - csúcsra föl, völgybe le -, alig volt már jártányi ereje, de nemhogy falut, még egy házat sem látott sehol. Összeszedte minden erejét, és tovább bandukolt észak felé a szikrázó csillagok alatt. Már majdnem összeroskadt, szédült is erősen - lent a völgyben is csillagokat látott, mintha odáig ereszkedett volna az égbolt. Knud érezte, hogy beteg. Odalenn a völgyben egyre sokasodtak a csillagok, erősödött a fényük, s mintha megmozdultak volna. egy kisváros fényei imbolyogtak lenn a völgyben, s amikor Knud ráeszmélt, maradék erejét összeszedve elvánszorgott egy szegényes fogadóig.
Ott töltötte az éjszakát, s másnap is ott maradt, mert nyugalmat és gondoskodást kívánt eltörődött teste. A völgyben olvadt a hó, és eső szemerkélt. Reggel egy kintornás tévedt a fogadóba, hazai dallamot verklizett, s Knudot tovább hajtotta a honvágy. Hosszú napokig gyalogolt, lélekszakadva, mintha országa egész népe haldokolna, s idejében akarna hazaérni. Gyötrő vágyáról azonban sohasem beszélt, nem tudott senki szíve bánatáról, a legmélyebb bánatról, amit az ember hordozhat. Minek is bízta volna a világra? Az ilyet még a barátainak sem panaszolja el az ember. Knudnak nem is voltak barátai. Idegenként vándorolt át az idegen országokon északi hazája felé. Az egyetlen levélben, amit - éppen egy esztendeje - hazulról kapott, azt írták szülei: "Nem vagy igazi dán, mint mi idehaza. Mi úgy szeretjük a hazánkat! De te csak az idegen országokat járod!" Ezt írták a szülei - ó, milyen kevéssé ismerik!
Egy este megint ott lépkedett a végtelen országúton. Hidegre fordult az idő, s egyre laposabb lett a vidék - rétek, szántók nyúltak a messzeségbe: öreg fűzfa állt az útszélen, a szülőföldre emlékeztetett, Dániára. Knud leült a fűzfa alá, s csak akkor érezte, mennyire elfáradt. Feje a mellére bukott, becsukódott a szeme, de félálmában is érezte, hogy a fűzfa körülöleli ágaival. Hatalmas szál öreg embernek látta a fát - talán fűzfa-apó volt maga -, karjába vette, mint a fáradt gyermeket, s hazavitte Dániába, a fehér fövenyes tengerpartra, a kjögei kertbe, gyermekkora tanyájára. Igen, a kjögei öreg fűzfa volt: kilépett a földből, és elindult messzi világba, hogy megkeresse elvesztett fiát! Most megtalálta, és hazavitte a patakparti kis kertbe: Johanna már ott volt: selyemben, pompában, aranykoronásan várta őt, ahogy Knud utoljára látta, és boldogan kiáltott feléje: - Isten hozott!
Aztán két furcsa teremtés állt meg előtte: ők is megváltoztak, emberibb formájuk lett, mint Knud gyerekkorában. A két mézesbáb volt: az úrfi meg a kisasszony. Most is csak a szebbik oldalukat fordították feléje.
- Köszönjük, amire tanítottál! - hajoltak meg Knud előtt. - Megoldottad a nyelvünket: tőled tanultuk meg, hogy ki kell mondani, amit gondolunk, különben nem jut az ember semmire. Látod, mi már jutottunk valamire: eljegyezkedtünk!
Azzal kézen fogták egymást, és elindultak Kjöge utcáin, s a fonákjukról nézve is egészen jól festettek. Egyenesen a templom felé tartottak, Knud meg Johanna kézen fogva követte őket. A templom zöld repkénnyel befutott piros fala olyan volt, mint régen: kitárult a templomkapu két szárnya, felviharzott az orgona: férfiak, asszonyok sereglettek a templomba. - Legyenek ők az elsők! - mondta a mézesbáb-úrfi meg a mátkája, s félreálltak Knud meg Johanna útjából. Ők letérdeltek az oltár elé, Johanna Knud arcához szorította az arcát, s jéghideg könnyek peregtek a szeméből. A jégburok olvadt fel a szíve körül, Knud szerelmének ereje olvasztotta meg. Hideg könnyei végigperegtek a fiú forró arcán, s ő fölriadt rá: arra ocsúdott, hogy ott ül egy vén fűzfa alatt, hideg téli estén, idegen országben, jeges darát szórnak rá a felhők, és szél korbácsolja, csapkodja az arcát.
- Életem legszebb óráját éltem át - tűnődött el Knud -, s ez is csak álom volt. Istenem, legalább hadd álmodjam tovább! - sóhajtott fel, aztán újra lehunyta a szemét.
Hajnal felé már havazott, szél kavarta a porhavat az alvó Knud körül. A templomba igyekvő falusiak találtak rá - ott feküdt egy idegen mesterlegény halálra fagyva az öreg fűzfa alatt.
Fordította: Rab Zsuzsa
Mindkettőjük szülei szegény emberek voltak: gyakran átlátogattak egymáshoz, Knud meg Johanna ilyenkor a kertben játszadozott, vagy a füzekkel szegett országúton szaladgált. A nyesett koronájú árokparti füzek nem voltak szép fák, nem is pompázni akartak, hanem hasznot hajtani. A kerti öreg fűzfa azonban igen szép volt: sok kedves órát töltött alatta a két gyermek.
Kjöge városában van egy nagy piactér: az országos vásárok napján valóságos utcasorok épülnek ott pántlikás-, csizmadia- és egyéb sátrakból. Nagy sokadalom volt ott olyankor, és majdnem mindig esett az eső: a parasztbekecsek párája összevegyült a mézeskalács ínycsiklandozó illatával. Egész bódét töltött meg a mézesbáb, s ami a legnagyszerűbb volt: a bábsütő Knud szüleinél vett szállást a vásárok napján, s mindig adott Knudnak egy kis mézeskalácsot, amiből persze Johanna is megkapta a részét. De még ennél is pompásabb dolog volt, hogy a bábsütő mindenből mesét tudott kerekíteni, még a mézeskalácsból is: egy este éppen arról mesélt. A gyerekek olyan figyelemmel csüggtek a szaván, hogy később sem felejtették el a mesét. Hallgassuk meg hát mi is, hiszen olyan rövid.
- Két mézesbáb feküdt a bolti asztalon - kezdte a bábos. - Az egyik kalapos úrfit formázott, a másik kisasszonyt, aki csak hajadonfőtt volt, de a feje tetején aranyfesték-paca jelezte a hajat. Arcuk a fölfelé fordított felükön volt, s innen kellett nézni őket, nem pedig a másik oldalról - az embereket különben sem nézzük a fonákjukról. Az úrfi egy szem keserű mandulát hordott a bal oldalán - ez volt a szíve: a kisasszony nem hordott semmit - neki a szíve is csak mézesbáb volt. Mintának tették ki őket az asztalra, s jó időre ottfelejtették. Persze megszerették egymást, bár szót nem váltottak, pedig hát szavak nélkül bajos megérteni az ilyesmit.
"Ő a férfi, neki kell nyilatkoznia" - gondolta a kisasszony: nagyon szerette volna hallani, hogy érzelmei viszonzásra találnak.
Az úrfinak, mint afféle férfiembernek, sokkal vérmesebb gondolatai voltak: arról ábrándozott, hogy eleven utcagyerekké változik, szerez négy garast, azon megveszi a kisasszonyt, és megeszi.
De szólni nem szólt egyik sem, hetekig száradtak a bolti asztalon. A kisasszony gondolatai egyre gyengédebbek és nőiesebbek lettek.
"Azzal is beérem, hogy itt fekszik velem egy asztalon!" - gondolta, s azzal kettérepedt.
"Ha tudta volna, mit érzek iránta, tovább él" - gondolta az úrfi.
- Eddig a történet, s most itt fekszik mind a kettő - fejezte be a történetet a bábos. - Nagyon regényes volt életük folyása és néma szerelmük, amely nem teljesedhetett. Ez az úrfi, s ez a kisasszony. - Azzal odaadta Johannának a mézesbáb-úrfit, Knudnak meg a bánatában kettétört kisasszonyt. A gyerekeket úgy meghatotta a történet, hogy nem volt szívük megenni a szerelmespárt.
Másnap kivitték őket a kjögei temetőbe, az ódon templomhoz, amelynek falait elborította a repkény télen-nyáron zöldellő pompás, vastag szőnyege. A két mézesbábot elrejtették a napmelengette repkény sűrűjébe, és egy sereg pajtásuknak elmesélték a néma szerelem történetét, amivel nem sokra mentek - mármint a szerelmesek -, a történet azonban nagyon tetszett mindenkinek. Hanem egyszer csak odatapadt a szemük a mézeskalács-párra, s az egyik nyakigláb kamasz merő rosszaságból megette a kettétört kisasszonyt. A gyerekek megsiratták, aztán megették az úrfit is - talán, hogy szegény ne árváskodjon egyedül a világban. Hanem a szerelmespár történetét nem felejtették el soha.
Knud és Johanna sokat mulatták együtt az időt a bodzabokor árnyékában meg a fűzfaágak függönye alatt: a kislány ezüstharang csengésű hangján szebbnél szebb dalokat énekelt pajtásának, akinek nem volt szép hangja, de hibátlanul adta elő a dalok szövegét, s az is valami. A kjögei polgárok - még maga a vaskereskedő felesége is - meg-megálltak mellettük, és elgyönyörködtek Johanna énekében.
- Milyen kedves hangja van ennek a kislánynak! - mondogatták.
Bizony, szép napok voltak azok, de egyszer csak végük szakadt. A két szomszéd családnak szétváltak útjai: a kis Johannának meghalt az anyja, az apja pedig újra házasodni készült, mégpedig Koppenhágában, ahol új hivatalt talált magának: küldöncnek állt be valahova, s úgy vélte, hogy az nagyon jól jövedelmező állás. Könnyezve búcsúzott el egymástól a két család: a gyerekek sírtak a legkeservesebben, az öregek pedig megfogadták, hogy esztendőben legalább egyszer írnak egymásnak.
Knudot csizmadiainasnak adták, nem nézhették, hogy az a nyakigláb fiú odahaza lopja a napot. Nemsokára aztán a konfirmáció napja is elérkezett.
De szívesen ment volna Koppenhágába azon az ünnepen, hogy a kis Johannát meglátogassa! Nem járt ott soha, s nem juthatott el most sem, pedig csak öt mérföldre volt Kjögétől. Tiszta időben lement az öböl partjára, onnan nézte Koppenhága tornyait: konfirmációja napján még a Boldogasszony templomának aranyosan csillogó keresztjét is látta.
De sokat gondolt Johannára! Vajon emlékszik-e rá a kislány? Karácsony tájban Johanna apja levelet küldött Knud szüleinek: megírta, hogy jól megy soruk Koppenhágában. Johanna szerencsét csinált szép hangjával: szerződtette egy színház, ahol énekes darabokat adnak elő: keres már némi pénzt is, karácsony szent ünnepére egy tallért küld a keresetéből a kedves kjögei szomszédoknak, hogy igyanak az egészségére. A levélhez Johanna is írt néhány szót: "Szeretettel üdvözlöm Knudot!"
Mindnyájan sírtak, persze örömükben, hiszen jó híreket hozott a levél. Knud mindennap gondolt Johannára: a levél azt bizonyította, hogy a lány se felejtette el őt. Minél jobban közeledett az idő, mikor majd felszabadul és segédlevelet kap, annál tisztábban érezte: szívből szereti Johannát, és sohasem vesz mást feleségül. Amikor ezeket forgatta magában, mosoly fénylett az arcán, s még buzgóbban húzta a szurkosfonalat, lábát meg keményebben feszítette a lábszíjnak. Meg is szúrta az árral az ujját, de bánta is! Elhatározta, hogy ő bizony nem marad néma, mint a mézesbábok: jó, hogy tanulságot meríthetett a történetből.
Egy nap aztán megkapta a segédlevelet, s batyuba kötötte a holmiját. Végre-végre, életében először eljuthat Koppenhágába, s ott is marad, már mestert is találtak, aki fölfogadja. De megörül Johanna, s hogy elcsodálkozik majd, amikor meglátja! Tizenhét esztendős most a lány, maga meg tizenkilenc.
Már Kjögében meg akarta venni az aranygyűrűt Johannának, aztán szerencsére eszébe jutott, hogy Koppenhágában szebbet kaphat. Egy őszi napon elbúcsúzott szüleitől, s nekivágott az útnak. Szitált az őszi eső, sárga levelek hullottak a fákról, és Knud esőtől csatakosan érkezett meg Koppenhágába, új mesteréhez.
A következő vasárnap látogatóba készült Johanna apjához. Új rend ruhát vett föl, meg a kjögei új kalapját, ami nagyon jól illett neki - azelőtt csak sapkában járt. Megtalálta végre a házat, amit keresett, fölment a tenger lépcsőn, egészen elszédült, mire fölért - ugyan miért laknak az emberek egymás hegyén-hátán ebben a nagyvárosban?
A szobán, ahová benyitott, meglátszott a jómód. Johanna apja örömmel fogadta, s az új asszony, akit Knud még nem ismert, kezet nyújtott neki, és kávéval kínálta.
- Örül majd Johanna, ha meglát - mondta az apa. - Daliás legény lett belőled. Szólok is Johannának. Ő meg olyan lány lett, akiben csak örömöm telik, Isten segítségével egyre több örömöm. Külön szobája van, s a bérét maga fizeti. - Azzal felállt, és udvariasan bekopogott Johanna ajtaján, mint egy idegen. Végre beléptek. Ó, milyen szép volt az a szoba! Nem akad hozzá hasonló egész Kjögében, talán még a királynénak sincs különb szobája. Vastag szőnyegek, földig érő függönyök, igazi bársony karosszék, mindenütt képek meg virágok: volt ott egy ajtó-nagy tükör is, majdnem belelépett az ember. Knud az egész szobát belefoglalta egy pillantásba, pedig csak Johannát nézte: hajadonná serdült már, és valahogy más, mint amilyennek Knud elképzelte, de még annál is szebb. Egész Kjögében nem akad párja: mennyivel finomabb, mint az otthoni lányok! Csodálkozva és idegenül nézte Knudot, de csak egy pillanatig, aztán odafutott hozzá, mintha meg akarná csókolni, hanem azért mégsem csókolta meg. Szívből örült, hogy viszontláthatja gyermekkori pajtását. Még könnyezett is örömében, s elárasztotta Knudot kérdésekkel: hogy vannak a szülei, megvan-e a bodzabokor és az öreg fűz: bodza-anyónak meg fűzfa-apónak emlegette őket, mintha élő emberek lettek volna, bár hiszen azok is voltak olyan élő személyek, mint a mézesbáb úrfi és szerelmese. Azokról is beszélt, néma szerelmükről és szomorú pusztulásukról - olyan szívből nevetett rajta! De Knudnak lángba borult az arca, és nagyot lódult a szíve. Nem, Johanna nem lett büszke és elbizakodott. Ő ügyeskedte ki - Knud észrevette -, hogy a szülei egész este ott tartsák Knudot: maga töltött neki teát, és maga nyújtotta oda a csészéjét, később fellapozott egy könyvet, és olvasott belőle: Knud úgy érezte, hogy egyenesen az ő szerelméről szól a történet, annyira illett a gondolataihoz. Aztán énekelt Johanna: egyszerű kis dalt választott, de egész történetté kerekedett az ajkán, mintha a szívét árasztotta volna belé. Igen, bizonyos, hogy viszont szereti őt! Knud nem tudta visszaparancsolni könnyeit, végiggördültek az arcán: szólni sem tudott, és nagyon ostobán érezte magát, de Johanna megszorította a kezét, és azt mondta: - Jó szíved van, Knud! Ilyen maradj mindig!
Csodálatosan szép este volt, olyan, hogy aludni sem lehetett utána: Knud álmatlanul forgolódott egész éjszaka.
Amikor elbúcsúzott Johannától, az apja azt mondta neki:
- Remélem, nem felejtesz el bennünket, eljössz hozzánk még a télen! - Úgy gondolta hát Knud, hogy már a következő vasárnap újra meglátogathatja őket. Esténként, munka után - bejárta a várost, csakhogy végigmehessen Johannáék utcáján. Fölkémlelt a lány ablakára, amely mindig világos volt: egy este az arca árnyképét is látta a függönyön - boldog estéje volt. A mesterné nem jó szemmel nézte, hogy a legény - ahogy mondta - minden este elbitangol, de a mester mosolygott rajta, és csak annyit mondott: - Fiatal!
"Vasárnap megint elmegyek hozzájuk, s megvallom neki, hogy az övé minden gondolatom, hogy feleségül akarom venni: én ugyan csak egyszerű csizmadialegény vagyok, de mester lesz belőlem, és dolgozom majd, hogy vigyük valamire. Igen, megmondok neki mindent: néma szerelemből sohasem lesz semmi, erre megtanítottak a mézesbábok."
Elérkezett végre a vasárnap, és Knud bekopogott Johannáékhoz. Ugyan rosszkor! Éppen indulóban voltak, vendégségbe készültek. Johanna csak kezet szorított vele, és megkérdezte:
- Voltál-e már színházban? Egyszer el kell jönnöd. Szerdán énekelek, ha akkor este ráérsz, küldök neked egy jegyet, apám tudja, hol lakik a mestered.
Milyen kedves figyelem volt ez tőle! Szerdán kapott is egy lepecsételt borítékot: írás nem volt benne, csak egy színházjegy. És Knud este - életében először színházba ment. Kit látott a színpadon? Bizony Johannát, s milyen szépséges szép volt! Igaz, hogy egy idegenhez ment feleségül, de hát az csak komédia volt, úgy találták ki, tudta ezt Knud! Hiszen csak nem tette volna Johanna, hogy még jegyet is küld neki, hogy az egészet végignézze? A sok ember tapsolt, ünnepelte Johannát, s Knud is hangos éljent kiáltott.
Maga a király is lemosolygott páholyából Johannára, úgy látszik, öröme telt az énekében. Milyen kicsinynek érezte magát Knud a színházban! De hiszen mindegy: igaz szívből szereti Johannát, s az is szereti őt. A szót a férfinak kell kimondani először, a mézesbáb kisasszony is arra a szóra várt. Milyen igaz is a mese!
A következő vasárnap hát megint beállított hozzájuk. Olyan ünnepi érzés fogta el, mintha az Úr asztalához járult volna. Johanna egyedül volt otthon, maga fogadta Knudot, s a legény áldotta érte a sorsát.
- Jókor jöttél! - mondta Johanna. - Már el akartam hozzád küldeni apámat, de éreztem, hogy ma meglátogatsz. Újságot mondok: pénteken útnak indulok Franciaországba, mennem kell, ha vinni akarom valamire.
Knud körül forogni kezdett a világ, úgy érezte megszakad a szíve: a könnyeit visszaparancsolta, de mély szomorúságán nem tudott erőt venni. Johanna észrevette rajta. - Hűséges, drága lélek! - mondta meghatottan, s ezzel megoldotta Knud nyelvét. A legény megvallotta neki, milyen mélyen szereti, s hogy feleségül akarja venni. Amikor ezt kimondta, észrevette, hogy Johanna fehér lesz, mint a gyolcs: elengedte a legény kezét, s bánatos komolyan azt mondta neki:
- Ne akard, Knud, hogy mind a ketten boldogtalanok legyünk! Jó testvéred leszek mindig, számíthatsz rá,de csak ennyire! - És megsimogatta a legény lázas homlokát. - Isten erőt ad nekünk mindenhez, ha magunk is akarjuk.
Akkor lépett a szobába Johanna mostohaanyja.
- Knudot kétségbeejti, hogy elutazom - mondta a lány. - Légy férfi, Knud! - vigasztalta mosolyogva a legényt, és a vállára tette a kezét. Úgy viselkedett, mintha csak az utazásról esett volna szó köztük, semmi másról. - Légy jó és okos, Knud! - fordult újra a legényhez -, légy olyan, mint az öreg fűzfa alatt voltál, ahol gyermekkorunkban játszadoztunk.
Knud úgy érezte, vége a világnak: olyan volt minden gondolata, mint egy-egy libegő fonál, amelyet kedvére cibál a szél. Egy darabig még maradt, pedig nem is tudta, marasztalják-e vagy sem, de barátságosak és kedvesek voltak hozzá. Johanna teát öntött neki, aztán énekelt is: a hangja nem úgy csengett, mint régen, mégis gyönyörű szép volt, olyan szép, hogy belesajdult a szív. Végül elbúcsúztak, Knud nem nyújtott kezet Johannának, de az megfogta a kezét, és szemrehányóan kérdezte:
- Hát kezet se adsz búcsúzóul a játszópajtásodnak? -És mosolygott, de az arcán lassan végigperegtek a könnyek. - Édes bátyám, régi jó pajtásom! - mondogatta, de ezzel nem tudta Knudot megvigasztalnai. Így búcsúztak el egymástól.
Johanna elutazott Franciaországba, Knut pedig Koppenhága piszkos utcáit rótta. A műhelybeli legények egyre faggatták, mért jár-kel úgy, mintha az orra vére folyna, tartson velük, mulasson egy jót, hiszen benne is fiatal vér pezseg.
El is ment velük a táncterembe, ahol sok szép lányt látott, csakhogy egyik sem volt Johannához fogható. Knud azt remélte, hogy itt talán elfelejti egy kicsit a lányt, de sohasem látta maga előtt olyan elevenen, mint most. "Isten erőt ad nekünk mindenhez, ha magunk is akarjuk!" - csendültek vissza Johanna szavai, és Knud szívében feltámadt az áhítat. Körülötte hegedűk cincogtak, táncoltak a szép lányok, és Knud lassan összekulcsolta a kezét: aztán hirtelen ráébredt, hogy olyan helyen van, ahova nem lett volna szabad elhoznia Johannát - mert elhozta, ott volt a szívében -, gyorsan kilopódzott hát az utcára, futva indult hazafelé, s útközben elment Johannáék háza előtt is. Sötét volt most minden ablak, élettelen és magányos a ház: minden ment tovább a maga útján, s Knud is a magáén.
Télbe fordult az esztendő, befagytak a vizek, mintha temetésre készült volna az egész természet.
Aztán lassan kitavaszodott, s amikor az első gőzhajó megindult, Knudban feltámadt a vágy, hogy nekivágjon a messzi világnak, bejárjon sok várost, országot, csak egyet nem: Franciaföldet.
Felszedelőzködött, és útnak indult a messze Némethonba. Ment városról városra, nem volt sehol nyugovása, sehol maradása, míg el nem ért Nürnberg gyönyörű, régi városába. Ott végre talajt érzett a lába alatt, s elhatározta, hogy ott marad.
Csodálatosan szép, ódon város Nürnberg, mintha régi képeskrónikából vágták volna ki. Kedvükre kanyarogtak az utcák, a házak nem szeretnek szabályos sorban állni: apró tornyokkal, cirádákkal, szobrokkal díszített erkélyek ugranak a gyalogjáró fölé, s a csipkézett szélű, magas tetőkről roppant sárkányokat, megnyúlt testű kutyákat formázó esőcsatornák nyúlnak le az utca közepéig.
A piactéren megállt Knud az iszákjával, elnézte a régi kutat, melynek felszökő vízsugarai alatt a Biblia és a történelem bronzba öntött alakjai álltak. Egy szép cselédlány éppen vízet merített a kútnál, és inni adott Knudnak, aztán meg rózsával volt tele a keze, egy szál rózsát is adott neki, s a legény ezt kedvező jelnek tekintette.
A közeli templomból orgonazúgás áradt ki hozzá: olyan otthoniasan, meghitten zengett, mint valamikor Kjögében, és Knud belépett a hatalmas székesegyházba. A napfény átszűrődött a színes üvegű ablakokon a magas, karcsú oszlopok közé: Knud szívét áhítat fogta el, csöndes békesség költözött a lelkébe.
Nürnbergben egy jó mestert keresett, talált is hamarosan, beszegődött hozzá, és szorgalmasan tanulta a német nyelvet.
A város körül futó régi sáncárkokat veteményeskertté alakították át a polgárok, de a nehéz tornyú, öles városfalak még álltak. A kötélverő a városfal mentén vezető folyosó gerendázatához erősíti a kötelét: a gerendák résein kisarjadnak a bodzabokrok, s árnyékot terítenek a városfal tövében meghúzódó, alacsony házikókra. Az egyik ilyen házacskában lakott Knut mestere: a legény padlásszobájának kis ablakát is bodzaágak susogták körül.
Itt töltött egy nyarat me egy telet, de amikor elérkezett a tavasz, megint nem volt maradása. A bodzabokrok virágba borultak, s ismerős illatuk a kjögei kertekre emlékeztetett - Knud elbúcsúzott mesterétől, s beállt egy másikhoz, a város közepébe, ahol nem nyílott bodza.
Új műhelye egy ódon kőhíd közelében volt, az alacsony vízimalom fölött, amelynek lapátjain egyhangúan zubogott a víz: odakint mormolva futott a korhadt erkélyű házsorok közé szorított patak: az öreg házak mintha minden pillanatban a vízbe akarták volna vetni erkélyterhüket. Errefelé nem nyílt bodza, még egy cserép virág se zöldellt sehol, de a műhellyel szemben egy terebélyes fűzfa bólogatott.. Valósággal belefogózott a házakba, hogy a sebes patak el ne sodorja. Hosszú ágait úgy csüggesztette a víz fölé, mint a kjögei patak mellett a kert öreg fűzfája.
Knud tehát elköltözött bodza-anyótól, de szomszédja lett fűzfa-apónak. Különös gondolatokat ébresztett benne a fűz, kivált holdvilágos estéken, ilyenkor azt érezte, hogy még jobban szereti dán hazáját, mint azelőtt. A holdvilágnak persze nem sok köze lehetett ehhez az érzéshez, annál több az öreg fűznek.
Egy nap aztán ráébredt, hogy itt sincs maradása. Ugyan mi lelhette? Kérdezzétek meg a fűzfát, kérdezzétek meg a virágzó bodzát! Búcsút mondott hát mesterségének és magának Nürnberg városának, s nyakába vette megint a világot.
Johannáról sohasem beszélt senkinek: szíve legmélyére rejtette bánatát, s mint bölcs tanításra, úgy gondolt a mézesbábokról szóló mesére: most értette meg, miért hordott a báb-úrfi keserűmandulaszívet. Keserűség lakott az ő szívében is, az édes, kedves Johanna miatt, akinek mézeskalács szíve volt. Valami fojtogatta, azt hitte, az iszákja szíja szorítja: kioldotta, de ez sem segített. Úgy érezte, kettőbe tört az egész világ, s az egyik felit maga cipeli a szívében, olyan súlyt érzett benne.
Csak amikor a magas hegyormokat megpillantotta, akkor kezdett könnyebbedni a súly: gondolatai előrevágtattak, könny futotta el a szemét. Az Alpokat látta a messzeségben: olyan volt a roppant hegylánc, mint a földgolyó összecsukott szárnya. Ó, ha egyszer szárnyat bontana a föld: ha megmutatná sötét erdők, habzó vizek, felhők és hógörgetegek színes tollaival ékes szárnyát! Amaz utolsó napon majd kiterjeszti szárnyát a föld, s felröppen Istenhez, s a magasság sugárözönében szétpattan, mint a szappanbuborék. - Ó, csak elérkeznék már az az utolsó nap! - sóhajtott Knud.
Csöndesen rótta az országutat, s végigjárta azt a földet, amely zöldgyepes, óriási gyümülcshöz hasonlított. A faragott erkélyekről csipkeverő lányok integettek le neki, a hegyormok veresen izzottak az alkonyban, s mikor Knud meglátta a sötét lombok között felcsillanó zöld tavakat, a kjögei öböl jutott eszébe. Már nem fájt a szíve: édes szomorúság töltötte el.
Ott, ahol a Rajna hömpölygeti hullámait, aztán nekirohan és hófehér felhővé porlik szét - mintha ott születnének az ég fellegei, a szivárvány könnyen ívelő szalagjai között -, ott megint csak a kjögei vízimalom tajtékos zúgója merült fel emlékében.
A Rajna menti csöndes városban szívesen megtelepedett volna, de nagyon sok volt a bodza meg a fűzfa, hát tovább folytatta útját. Átkelt a hatalmas hegyeken, a meghasadozott sziklák között, az utakon, amelyek kőszálhoz tapadó fecskefészekhez hasonlítottak. Alatta a mélyben hegyi patakok mormoltak, s a felhők is alatta vonultak: körülötte hó, fényes bogáncs meg alpesi rózsa, fölötte meleg nyári nap. Aztán az északi vidéknek is búcsút mondott, és gesztenyefák, szőlőskertek, kukoricások gazdag földjén folytatta útját. A hegyek mintha falat emeltek volna közte és emlékei között, s ez így is volt jól.
Pompás nagyváros terült el előtte: Milánó. Talált itt egy német mestert, akihez beszegődhetett. A derék öreg házaspár megszerette az új legényt, aki kevés szót ejtett, de annál szorgalmasabban dolgozott, és jámbor keresztény volt. Knud maga is úgy érezte, hogy Isten levette a roppant súlyt a szívéről.
Az volt a legnagyobb öröme, ha elmehetett a hatalmas márványtemplomba, amelynek képeit, hegyes tortnyait, gazdagon díszített nyitott csarnokait mintha szülőföldje havából építették volna: minden sarokból, oromról, minden bolthajtásból fehér szobrok mosolyogtak le rá. Knud felment a toronyba: fölötte a kéklő ég, alatta a város és a távolba vesző zöld lombardiai föld, észak felé a hókoronázta magas hegyek: a kjögei templom repkénnyel befutott vörös téglafala jutott eszébe, de most már nem kívánkozott el innen, arra vágyott, hogy itt temessék el, a hegyeken túl.
Kerek egy esztendőt töltött Milánóban: három év telt el azóta, hogy világgá indult hazájából. Egy este magával vitte öreg mestere a városba: nem az arénába műlovarokat nézni: nem : az Operába mentek, az énekművészet látványos csarnokába. A hét páholysort selyemfüggönyök takarták: a nézőtéren, a földszinttől a legmagasabb páholyig, előkelő, finom dámák ültek, virággal a kezükben, mintha bálba készülnének: az urak díszruhájukat viselték, vagy arany-ezüstdíszes egyenruhában pompáztak. Fényárban úszott a terem, mintha a nap ragyogott volna fölötte: méltóságosan hömpölygött a zene - sokkal szebb volt, mint a koppenhágai színházban, pedig ott Johannát látta. De mi ez? Varázslat, vagy a szeme káprázik? - felvonták a függönyt, s itt is Johanna jelent meg a színpadon, aranyban, selyemben, koronával a fején. Úgy énekelt, ahogy Isten angyalai énekelhetnek: előrelépett, egészen a színpad szélére, mosolygott - senki se tud így mosolyogni, csak Johanna! -, és egyenesen Knudra nézett.
Szegény Knud megragadta az öreg mester kezét, és felkiáltott: - Johanna! - Szerencsére nem hallotta meg más, mert a zene elnyomta a hangját. A mester bólintott: - Úgy van, Johannának hívják. - Elővette a nyomtatott színlapot, és megmutatta Knudnak: rajta volt Johanna neve, a teljes neve.
Nem, Knud nem álmodott! Az emberek ujjongva ünnepelték az énekesnőt, virágot, koszorúkat dobáltak a színpadra, s valahányszor kiment a színfalak mögé, éljenezve hívták vissza. Alighogy kiment, már vissza is kellett jönnie.
Az előadás végén odatódult a nép Johanna kocsijához, kifogták előle a lovakat, és maguk húzták haza. Knud ott haladt az élen, és kimondhatatlanul boldog volt. Amikor odaértek Johanna fényesen kivilágított háza elé, Knud odalépett a kocsi ajtajához, amely egyszer csak kinyílt, s a fény éppen ráesett Johanna arcára. Az énekesnő mosolygott, nyájas szóval köszönte meg az ünneplést, amely mélyen meghatotta. Knud merőn az arcába nézett, és Johanna viszonozta pillantását - nem ismerte meg hajdani pajtását. Egy csillagrendes úr a karját nyújtotta neki. - A vőlegénye - suttogták az emberek.
Knud hazament, fölszedelőzködött, és vállára vette iszákját: hazájába készült, hívta a bodzabokor, hívta a fűzfa - ó, a fűzfa alatt! Egy óra se kell, s gondolatban újra élheti egész életét.
Kérték, marasztalták az öreg mesterék, de hiába. Óvták, intették: tél közeleg, a hegyekben már leesett a hó: Knud azt felelte, hogy a kocogó szekerek utat vágtak a hóban, elbandukol ő a nyomukban. Hátán az iszákja, kezében a botja - mitől féljen?
Nekivágott a roppant hegyeknek - csúcsra föl, völgybe le -, alig volt már jártányi ereje, de nemhogy falut, még egy házat sem látott sehol. Összeszedte minden erejét, és tovább bandukolt észak felé a szikrázó csillagok alatt. Már majdnem összeroskadt, szédült is erősen - lent a völgyben is csillagokat látott, mintha odáig ereszkedett volna az égbolt. Knud érezte, hogy beteg. Odalenn a völgyben egyre sokasodtak a csillagok, erősödött a fényük, s mintha megmozdultak volna. egy kisváros fényei imbolyogtak lenn a völgyben, s amikor Knud ráeszmélt, maradék erejét összeszedve elvánszorgott egy szegényes fogadóig.
Ott töltötte az éjszakát, s másnap is ott maradt, mert nyugalmat és gondoskodást kívánt eltörődött teste. A völgyben olvadt a hó, és eső szemerkélt. Reggel egy kintornás tévedt a fogadóba, hazai dallamot verklizett, s Knudot tovább hajtotta a honvágy. Hosszú napokig gyalogolt, lélekszakadva, mintha országa egész népe haldokolna, s idejében akarna hazaérni. Gyötrő vágyáról azonban sohasem beszélt, nem tudott senki szíve bánatáról, a legmélyebb bánatról, amit az ember hordozhat. Minek is bízta volna a világra? Az ilyet még a barátainak sem panaszolja el az ember. Knudnak nem is voltak barátai. Idegenként vándorolt át az idegen országokon északi hazája felé. Az egyetlen levélben, amit - éppen egy esztendeje - hazulról kapott, azt írták szülei: "Nem vagy igazi dán, mint mi idehaza. Mi úgy szeretjük a hazánkat! De te csak az idegen országokat járod!" Ezt írták a szülei - ó, milyen kevéssé ismerik!
Egy este megint ott lépkedett a végtelen országúton. Hidegre fordult az idő, s egyre laposabb lett a vidék - rétek, szántók nyúltak a messzeségbe: öreg fűzfa állt az útszélen, a szülőföldre emlékeztetett, Dániára. Knud leült a fűzfa alá, s csak akkor érezte, mennyire elfáradt. Feje a mellére bukott, becsukódott a szeme, de félálmában is érezte, hogy a fűzfa körülöleli ágaival. Hatalmas szál öreg embernek látta a fát - talán fűzfa-apó volt maga -, karjába vette, mint a fáradt gyermeket, s hazavitte Dániába, a fehér fövenyes tengerpartra, a kjögei kertbe, gyermekkora tanyájára. Igen, a kjögei öreg fűzfa volt: kilépett a földből, és elindult messzi világba, hogy megkeresse elvesztett fiát! Most megtalálta, és hazavitte a patakparti kis kertbe: Johanna már ott volt: selyemben, pompában, aranykoronásan várta őt, ahogy Knud utoljára látta, és boldogan kiáltott feléje: - Isten hozott!
Aztán két furcsa teremtés állt meg előtte: ők is megváltoztak, emberibb formájuk lett, mint Knud gyerekkorában. A két mézesbáb volt: az úrfi meg a kisasszony. Most is csak a szebbik oldalukat fordították feléje.
- Köszönjük, amire tanítottál! - hajoltak meg Knud előtt. - Megoldottad a nyelvünket: tőled tanultuk meg, hogy ki kell mondani, amit gondolunk, különben nem jut az ember semmire. Látod, mi már jutottunk valamire: eljegyezkedtünk!
Azzal kézen fogták egymást, és elindultak Kjöge utcáin, s a fonákjukról nézve is egészen jól festettek. Egyenesen a templom felé tartottak, Knud meg Johanna kézen fogva követte őket. A templom zöld repkénnyel befutott piros fala olyan volt, mint régen: kitárult a templomkapu két szárnya, felviharzott az orgona: férfiak, asszonyok sereglettek a templomba. - Legyenek ők az elsők! - mondta a mézesbáb-úrfi meg a mátkája, s félreálltak Knud meg Johanna útjából. Ők letérdeltek az oltár elé, Johanna Knud arcához szorította az arcát, s jéghideg könnyek peregtek a szeméből. A jégburok olvadt fel a szíve körül, Knud szerelmének ereje olvasztotta meg. Hideg könnyei végigperegtek a fiú forró arcán, s ő fölriadt rá: arra ocsúdott, hogy ott ül egy vén fűzfa alatt, hideg téli estén, idegen országben, jeges darát szórnak rá a felhők, és szél korbácsolja, csapkodja az arcát.
- Életem legszebb óráját éltem át - tűnődött el Knud -, s ez is csak álom volt. Istenem, legalább hadd álmodjam tovább! - sóhajtott fel, aztán újra lehunyta a szemét.
Hajnal felé már havazott, szél kavarta a porhavat az alvó Knud körül. A templomba igyekvő falusiak találtak rá - ott feküdt egy idegen mesterlegény halálra fagyva az öreg fűzfa alatt.
Fordította: Rab Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése