L. Askenazy: Esküvő

Emberke - ötéves kisfiam - szeplős kis barátnőjével, Bozsenkával, papa-mamát játszott a lépcsőházban.

- Jézusmária! - kiáltott fel Bozsena. - Ember! Hiszen mi tulajdonképpen meg sem esküdtünk!

- Nohát, nem esküdtünk meg - vonogatta vállát emberke - , egészen megfeledkeztem róla!

- Ej, hogy mindenre nekem kell gondolni! - mondta Bozsena őszinte felháborodással.

Így jutott esküvőhöz az udvarunk.

Része volt ebben a házmesternének is, ennek a terjedelmes, okos és megközelíthetetlen asszonynak, aki határozott nézeteit mindenféle társadalmi gátlás nélkül szokta kinyilvánítani. Magányosan élt, érzelmi élete mindenki előtt titok volt a házban. Beszéltek ugyan egy bizonyos Petrák Miloszlav nevű tényleges őrmesterről, és a régi lakók valami ködös és szentimentális drámát fűztek ehhez a névhez - de ez talán csak afféle házi pletyka volt. A házmesterné kora tiszteletet parancsolt és bizalmat gerjesztett: csak akik bejártak hozzá, látták a falon a régi óra mellett egy férfi fényképét - és ez a férfi az első köztársaság katonai egyentuhájában feszített...

Aznap, amikor az esküvőnek le kellett zajlania az udvaron, a házmesterné épp a folyosót mosta, és mindent hallott.

- Asszony - mondja apuska - hisz neked nincs fátylad!

- Ó, ó, én szerencsétlen! - tördelte a kezét a menyasszony - hisz nekem igazán nincs fátylam!

- Hát bizony - mondta apuska szárazon - az öreg hiba. Akkor nincs esküvő. Fátyol nélkül nem esküdhetünk.

A kislánynak megremegett az ajka - úgy örült már ennek az esküvőnek, és most, lám, mindennek vége!

Akkor lépett közbe a házmesterné. Visszafordult a vizesvödör mellől, pirosan, kövéren és mérgesen:

- Micsoda? Elveszed és slussz te csirkefogó, te! Nézd csak a nagyságos urat! Méghogy fátyol nélkül nem esküdhet! Csak ne keress kibúvót, te csibész, te ravasz róka!

Emberke megijedt és rögtön takarodót fújt:

- Jó, jó - mondta remegő hangon - , akkor most elveszlek...

És megvolt az esküvő.

Csakhogy Bozsena nem nyugodott.

- Nászútra kéne menni! - mondta sóvárogva. - Esküvő után nászútra szoktak menni az emberek.

A házmesterné épp akkor tápászkodott föl a vízzel telt vödör mellől. Szánakozva nézett a párocskára, aztán megszólalt:

- Gyertek - mondta kedvesen - kinyitom nektek a liftet...Kétszer felmegyünk rajta és kétszer le. Ez lesz a nászút.

De aztán összesen négyszer utaztak az ötödik emeletre meg vissza, mert a nászútnak meg kellett hogy legyen a tartama. És a házmesterné is velük ment, mert a gyerekeknek - mint a hirdetmény mondja - tilos felnőttek felügyelete nélkül használni a felvonót.

- Aztán szeresd ám a feleségedet, te taknyos! - mondta végül a házmesterné, mikor kiszálltak. - Megbecsüld az asszonyt, te kis gazfickó!

És látszott rajta, hogy nem is tréfál.

/Ford.: Zádor András/