Nicolaus Lenau: Az eső hangja

A széles pusztát még szellő se járja,
Amerre látsz, bogáncsok sem remegnek,
Akár a kőszobor, mind úgy mered meg,
Míg nem érinti a vándor ruhája.

És az ég a föld válhatatlan párja:
Puhán és köd-szürkén egymásba estek,
Mint két barát, kik bánatot feleznek,
S megszűnik az enyém-tied szabálya.

S most rezdül a bogáncs, el-vissza lengve,
És az eső harsány zajjal pereg le,
Mint néma kérdés nyers válasza csattan.

Hallja a vándor, mint zuhog a zápor,
S az eső-verte bogáncs-suhogástól
Valami bú száll rá, - elmondhatatlan.

/Ford.: Garai Gábor/