Alekszandr Puskin: A Kaukázus

Kaukázusi táj van alant. A tetőn
hócsúcsokon állok, a mély szakadéknál:
egy sas fel az ég üde kékje felé száll,
itt fönt, ahol én vagyok, áll lebegőn.
Itt látom a hegy vizeit, ha születnek,
s a bősz lavinát, ha robajjal ered meg.

Lent fellegek úsznak alázatosan,
lágy fátylukon át zuhatag vize ömlik
a felmeredő, csupasz oldalu tömbig,
hol gyér moha, tar galyu cserje fogan:
zöldárnyu berekben, egy erdei zugnál
madár fütyörész, kecses őzcsapat ugrál.

Pár emberi fészek a szirtek alatt:
ott kúszik a nyáj - s a szelíd juhok őre
leballag a völgybe, a friss legelőre,
hűs partjai közt az Aragva szalad.
A nincstelen ott bújik el hegyodúkba,
s ott tombol a Terek, a mélybe lezúgva.

Úgy tombol, akár a bezárt fiavad,
mely rácsain át vicsorog ki a koncra:
a partra csap, oktalanul nekirontva,
mohón nyalogatja a sziklafalat...
Hiába! Se étele nincs, se reménye:
lenyomja a zsarnoki bérc meredélye.

/Ford.: Franyó Zoltán/