Gyerekkorunkban - a század elején - Budapesten nem volt még egyetlen strandfürdő sem. A Duna hiába folyt a város közepén - hiába sistergett a temérdek hőforrás a föld alatt - csaknem mind kihasználatlan volt.
Két nyitott uszoda azért akadt, mindkettő Budán. Az egyik a Lukács, de sokkal népszerűbb volt a Császár-fürdő fedetlen medencéje, a mi - kisfiúk körében szeretett nevén dédelgetett - "Csaszink." A Csaszi vize sem nem meleg, se nem hideg, éppen a legjobb. Ősrégi, óriási fák árnyékolják, remek hely.
Mi, öten Bródy-fiúk, nyáron naponta idejártunk. Apánk, Bródy Sándor író, híres ember, sokat dolgozott, de azért arra ráért, hogy a fiait elvigye az uszodába. Konflison, egylovas, döcögő járművön baktattunk a forró napon az áhított Csaszi felé.
Apánk útközben érdekesebbnél érdekesebb történetekkel tanított és szórakoztatott bennünket.
- Nagyapátok - mesélte egy alkalommal - Egerben építőmester és pallér volt, neki azonban nem öt, hanem egy tucat gyerekről kellett gondoskodnia. Sokszor fillér se volt a háznál, nemhogy felesleges dolgokra tellett volna. Egyszer, emlékszem, vándorcirkusz ütötte fel a sátorfáját Egerben - nagyon szerettem volna látni. Nem volt két krajcárom (ennyi volt a belépődíj), nem mehettem. Sírtam egy verset, aztán elhatároztam: ha törik, ha szakad, mégis megnézem a bohócokat Hason becsúsztam a ponyva alatt és a lécből összeeszkábált ülőhelyek közt meghúzódtam. Boldogan élveztem a komédiásokat, minden figyelmem csak a porondra összpontosult. - Egyszer csak valaki nyakon ragadott, felrántott és rám kiáltott: "Hol a jegy? Beszöktél?!" - és már hurcolt a kijárat felé. Kint két nagy pofont adott - mintha még ma is érezném...Megint sírtam...
Otthon anyám rögtön meglátta, hogy valami baj történhetett velem. Hiába faggatott nem ,vallottam be semmit. Csak csendesen annyit kérdeztem tőle: "Anyám, mi miért nem vagyunk gazdagok?"
Tágra nyitotta a szemét, nem tudhatta, miért jut ilyen furcsa kérdés eszembe. Gondolkodott egy kicsit, közben tűnődve vizsgálgatta arcomat:" Aki dolgozik, az szegény!" - vágta rá az akkori ércbevésett törvényt az anyám.
A Tűző napon jól átizzadva érkeztünk a Császárfürdő elé. A bejárat előtt nagy csomó kisebb-nagyobb gyerek álldogált. A "mezítlábasok". Így hívták akkoriban a nagyon szegény kisfiúkat, akiknek gyakran télen sem volt cipőjük - nyáron azonban semmiesetre sem.
A Csasziba a belépődíj egy egész hatos, azaz húsz fillér. Húsz fillér pedig nagyon nagy pénz, nyolc tojás ára. Egy munkás fizetése jó esetben tíz korona hetenként, ebből kell egy családnak enni, lakni, ruházkodni. Hogy jusson hát a "srác"-nak naponta egy hatos, erre a szerintük "luxus"-szórakozásra, uszodára?
És a mezítlábasok mégis idegyűltek. Várták a csodát, illetve a beszökési lehetőségeket. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem. A legtöbb áhítva nézte a bejárót, a paradicsom kapuját, amelyet Dembitz bácsi, a szigorú kapus őrzött.
Apám kiszállt az egylovasból. Mi utána. A mezítlábasok legnagyobb részét már ismertük. Itt volt Bukor Jóska, az apja lakatos, hat gyereke van. Ez a kicsi pufók Csák Samu, az erdélyi gyerek, apja nincs. A hosszú keszeg Dobrovits Jóska, a nagybátyja neveli. És aztán még sok-sok lubickolni vágyó fiú, egyiknek sincs egy hatosa.
Apánk körülnézett, megvakarta a fejét. A szeme szomorú volt, ahogy a kisfiúkat nézte:
- Hányan vagytok fiúkák? Mindért befizetek - gyertek, gyertek!
A kisfiúk között egyszerre néma csend támadt, aztán hirtelen boldog, boldog zsivaj. Sorba álltak, voltak vagy húszan. A paradicsom kapuja megnyílt. Bemasíroztak szép rendben, büszke tekintetet vetve a zord Dembitz bácsira.
Percek múlva már mindnyájan az áhított vízben voltunk. Úsztunk, pancsoltunk, ki ahogy tudott. Itt már nem volt különbség gyerek és gyerek között, mind mezítlábas, csakhogy az egyik kövérebb, mint a másik.
Kresz bácsi, az úszómester tanította úszni a legkisebb öcsémet. Az öcs rúdra fűzött kötélen lógott. Kresz bácsi, aki alig tudott magyarul, hosszan, elnyújtott hangon ismételgette:
- Ety, kette. Keszit elere, lábát hátrá. Ety, kette...(Gyengébbek kedvéért: egy, kettő, kezet előre, lábat hátra.)
Apám a parton ült, fején nagy szalmakalap. Én mellette lógáztam a lábamat. Hallgattunk.
Egyszerre csendesen, nagyon, nagyon egyszerűen, szinte önmagának mondva, megszólalt:
- Amikor gyermekkoromban beszöktem a cirkuszba - megpofoztak. Titeket nem pofoz meg senki, mert én egy kétfilléres tollal annyi pént keresek, hogy bejöhettek az uszodába. De ezek? Ezek szegények, ezek a mezítlábasok!...Nincs nekik, nincs még ennivalójuk se. Pedig az apjuk nehezebben keres, mint én. Csákánnyal, kalapáccsal, kaszával, vésővel, fúróval, téglával. Izzad, vérzik, alig él és máris meghal. Még gyerekkorában se lehet egy picurkát se gondtalan. Illik, hogy a filléres tollal kereső egy cseppecske örömöt okozzon a vért izzadók ivadékainak. Ezt jegyezd meg magadnak, fiam, akkorára, ha nagy leszel.
A Csasziba ettől kezdve a mezítlábasok közül egyiknek se kellett belógnia. Vártak türelmesen, hittel, hogy jönni fog a nagy őszes-fekete szomorú szemű ember, aki könyveket ír és bevezeti őket a hűs víz paradicsomába....
Két nyitott uszoda azért akadt, mindkettő Budán. Az egyik a Lukács, de sokkal népszerűbb volt a Császár-fürdő fedetlen medencéje, a mi - kisfiúk körében szeretett nevén dédelgetett - "Csaszink." A Csaszi vize sem nem meleg, se nem hideg, éppen a legjobb. Ősrégi, óriási fák árnyékolják, remek hely.
Mi, öten Bródy-fiúk, nyáron naponta idejártunk. Apánk, Bródy Sándor író, híres ember, sokat dolgozott, de azért arra ráért, hogy a fiait elvigye az uszodába. Konflison, egylovas, döcögő járművön baktattunk a forró napon az áhított Csaszi felé.
Apánk útközben érdekesebbnél érdekesebb történetekkel tanított és szórakoztatott bennünket.
- Nagyapátok - mesélte egy alkalommal - Egerben építőmester és pallér volt, neki azonban nem öt, hanem egy tucat gyerekről kellett gondoskodnia. Sokszor fillér se volt a háznál, nemhogy felesleges dolgokra tellett volna. Egyszer, emlékszem, vándorcirkusz ütötte fel a sátorfáját Egerben - nagyon szerettem volna látni. Nem volt két krajcárom (ennyi volt a belépődíj), nem mehettem. Sírtam egy verset, aztán elhatároztam: ha törik, ha szakad, mégis megnézem a bohócokat Hason becsúsztam a ponyva alatt és a lécből összeeszkábált ülőhelyek közt meghúzódtam. Boldogan élveztem a komédiásokat, minden figyelmem csak a porondra összpontosult. - Egyszer csak valaki nyakon ragadott, felrántott és rám kiáltott: "Hol a jegy? Beszöktél?!" - és már hurcolt a kijárat felé. Kint két nagy pofont adott - mintha még ma is érezném...Megint sírtam...
Otthon anyám rögtön meglátta, hogy valami baj történhetett velem. Hiába faggatott nem ,vallottam be semmit. Csak csendesen annyit kérdeztem tőle: "Anyám, mi miért nem vagyunk gazdagok?"
Tágra nyitotta a szemét, nem tudhatta, miért jut ilyen furcsa kérdés eszembe. Gondolkodott egy kicsit, közben tűnődve vizsgálgatta arcomat:" Aki dolgozik, az szegény!" - vágta rá az akkori ércbevésett törvényt az anyám.
A Tűző napon jól átizzadva érkeztünk a Császárfürdő elé. A bejárat előtt nagy csomó kisebb-nagyobb gyerek álldogált. A "mezítlábasok". Így hívták akkoriban a nagyon szegény kisfiúkat, akiknek gyakran télen sem volt cipőjük - nyáron azonban semmiesetre sem.
A Csasziba a belépődíj egy egész hatos, azaz húsz fillér. Húsz fillér pedig nagyon nagy pénz, nyolc tojás ára. Egy munkás fizetése jó esetben tíz korona hetenként, ebből kell egy családnak enni, lakni, ruházkodni. Hogy jusson hát a "srác"-nak naponta egy hatos, erre a szerintük "luxus"-szórakozásra, uszodára?
És a mezítlábasok mégis idegyűltek. Várták a csodát, illetve a beszökési lehetőségeket. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem. A legtöbb áhítva nézte a bejárót, a paradicsom kapuját, amelyet Dembitz bácsi, a szigorú kapus őrzött.
Apám kiszállt az egylovasból. Mi utána. A mezítlábasok legnagyobb részét már ismertük. Itt volt Bukor Jóska, az apja lakatos, hat gyereke van. Ez a kicsi pufók Csák Samu, az erdélyi gyerek, apja nincs. A hosszú keszeg Dobrovits Jóska, a nagybátyja neveli. És aztán még sok-sok lubickolni vágyó fiú, egyiknek sincs egy hatosa.
Apánk körülnézett, megvakarta a fejét. A szeme szomorú volt, ahogy a kisfiúkat nézte:
- Hányan vagytok fiúkák? Mindért befizetek - gyertek, gyertek!
A kisfiúk között egyszerre néma csend támadt, aztán hirtelen boldog, boldog zsivaj. Sorba álltak, voltak vagy húszan. A paradicsom kapuja megnyílt. Bemasíroztak szép rendben, büszke tekintetet vetve a zord Dembitz bácsira.
Percek múlva már mindnyájan az áhított vízben voltunk. Úsztunk, pancsoltunk, ki ahogy tudott. Itt már nem volt különbség gyerek és gyerek között, mind mezítlábas, csakhogy az egyik kövérebb, mint a másik.
Kresz bácsi, az úszómester tanította úszni a legkisebb öcsémet. Az öcs rúdra fűzött kötélen lógott. Kresz bácsi, aki alig tudott magyarul, hosszan, elnyújtott hangon ismételgette:
- Ety, kette. Keszit elere, lábát hátrá. Ety, kette...(Gyengébbek kedvéért: egy, kettő, kezet előre, lábat hátra.)
Apám a parton ült, fején nagy szalmakalap. Én mellette lógáztam a lábamat. Hallgattunk.
Egyszerre csendesen, nagyon, nagyon egyszerűen, szinte önmagának mondva, megszólalt:
- Amikor gyermekkoromban beszöktem a cirkuszba - megpofoztak. Titeket nem pofoz meg senki, mert én egy kétfilléres tollal annyi pént keresek, hogy bejöhettek az uszodába. De ezek? Ezek szegények, ezek a mezítlábasok!...Nincs nekik, nincs még ennivalójuk se. Pedig az apjuk nehezebben keres, mint én. Csákánnyal, kalapáccsal, kaszával, vésővel, fúróval, téglával. Izzad, vérzik, alig él és máris meghal. Még gyerekkorában se lehet egy picurkát se gondtalan. Illik, hogy a filléres tollal kereső egy cseppecske örömöt okozzon a vért izzadók ivadékainak. Ezt jegyezd meg magadnak, fiam, akkorára, ha nagy leszel.
A Csasziba ettől kezdve a mezítlábasok közül egyiknek se kellett belógnia. Vártak türelmesen, hittel, hogy jönni fog a nagy őszes-fekete szomorú szemű ember, aki könyveket ír és bevezeti őket a hűs víz paradicsomába....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése