Én azt hittem nincs csodálatosabb dolog a világon, mint megfogni egy kisgyerek kezét és tanítgatni a betűvetésre. Mennyi munka, mennyi szeretet, milyen végtelen jóság és türelem kell ahhoz, amíg a kriksz-krakszból olvasható írás lesz és a könyvekben felsorakozó betűkből értelmes olvasás. Nekem volt egy tanítóm, aki nádpálcával akarta belém verni a tudományt, de ez sehogy sem sikerült neki. Mert ha az írásra nem is készültem fel, a nádpálcára bizony minden alkalommal. Mégpedig úgy, a nadrágomba párnát rejtettem és így a pálca a tudományt csak a párnákba verte és nem belém. Lehet, hogy ezért nem tanultam meg még a mai napig sem szépen formált betűket írni. Mindenesetre már akkor elhatároztam, hogyha felnövök, majd én megmutatom, hogyan kell pálca nélkül tanítani, hogy minden betűre úgy gondoljunk vissza, mint mosolygós gyermekseregre, játékos emlékre, és nem mint életünk első kegyetlen megszomorítóira.
Persze ez már nagyon régen volt. Elfelejtettem az első tanítóm arcát, a nádpálcát, a kín-keservek között kiizzadt ákom-bákomokat, rászoktam az írógépre, amelynél szebb betűt még a nádpálcás tanító úr sem tudott volna írni.
Teltek, múltak az évek, az évek esztendőkké sokasodtak és egyszerre csak azt vettem észre, hogy kislányomat kézen fogva vezettem beíratni az első általánosba. Azt hiszem én sokkal izgatottabb voltam, mint a kislányom, talán azért, mert hirtelen felbukkant előttem az én első iskolai évem. Nagy izgalmamban meg is kérdeztem a tanító nénit: - Nádpálcája van?
A tanító néni mosolyogva rázta meg a fejét.
- Mi nem nádpálcával tanítunk.
- Akkor jó - sóhajtottam megkönnyebbülten és rögtön közöltem a kislányommal, hogy most már semmi akadálya, hogy iskolás legyen és megtanulja a betűvetés óriási tudományát.
Régi elhatározásom, hogy majd felnőtt koromban megmutatom, hogyan kell igazán tanítani, csak akkor jutott eszmbe, amikor kislányom elsőízben ütközött össze a tudománnyal, nevezetesen az U betűvel. Semmi áron sem akarta felismerni, még akkor sem, amikor édesanyja csokoládét és cukrot ígért érte.
- Majd én - mondtam öntelten - majd én megmutatom, hogyan kell egy első osztályost tanítani.
- Milyen betű ez? - kérdeztem
A kislány összeráncolta homlokát és hosszan elmerengett az U betű két szárán.
- Na, gondolkodj, és mondd szépen, milyen betű ez?
Nem felelt. A szemközti házat nézte, ahol az egyik földszinti ablakban egy kiscica kuporgott. Hiába nézte a cicát, nem súgott az semmit.
- Fő a türelem - gondoltam magamban és részletes magyarázatba kezdtem.
- A könyvet nézd és ne a szemközti házat. Ide figyelj. Az U betű olyan, mint amikor egy kutya kinyitja a száját és ugat. Érted, drágám?
Hogyne értené. Boldogan integet és macskaszeme gyönyörűen kifényesedik. Önmagammal is elégedett vagyok. Csodálatos nevelői képességemet szerényen dicsérem magamban. Elvégre nem ördöngősség ez a tanítás. Egyszerűen, csak érthetően kell elmagyarázni mindent. A betűket valami tárgyhoz, személyhez vagy állathoz kell hasonlítani és máris úgy megy az olvasás, mint a karikacsapás.
- Na látod, most mondd meg szépen milyen betű ez? Hát hogyan ugat a kutya?
Néhány pillanatig gondolkozott, aztán diadalmasan felkiáltott:
- Vau...vau...vau...
Olyan szenvedélyesen kiáltott, hogy a szemközti ablakból a kiscica ijedten elmenekült.
Nem tesz semmit - gondoltam magamban - a jó tanítónak türelmesnek kell lennie.
- Figyelj csak, kedves. A kutya, amikor kinyitja a száját, akkor így ugat: uu...uu...uu...
Várok egy kicsit. Nem szabad túlterhelni a gyereket. Pihenjen néhány percig. Aztán újra megkérdeztem: - Most mondd szépen, milyen betű ez?
Gondolkodott. Hiába, nem megy. A padlót nézi, aztán a mennyezetet, majd a szemközti háztól vár segítséget, de onnan már a cica is elinalt.
Ekkor egy új igazságot fedeztem fel. Rájöttem, hogy a legjobb tanító türelmének is van határa. Fel-alá száguldottam a szobában, mint egy megvadult komondor és dühösen hajtogattam a szóbanforgó betűt: - uuu...uuuu...uuuuu...uuu...
Tíz perc múlva visszanyertem nyugalmamat és kezdtem előlről.
- Most olvass szépen, figyelmesen kislányom. Milyen betű is ez?
Szomorúan nézett a könyvbe, a hangja elcsuklott és szepegve mondta:
- Édesapám...azt tudom, hogy ugattál, csak azt nem tudom, hogy mit...
Akár ne is folytassam ezt a kis történetet. De azért még befejezésül annyit elmondok, hogy fél év múlva a kislányom a legjobb olvasók közé tartozott. És az igazság kedvéért azt is elárulom, hogy nem tőlem tanult meg olvasni. Attól a mosolygós tanító nénitől, akivel a beiratás napján találkoztam.
Én azt hiszem nem túlzok, amikor azt szeretném, hogy minden első osztályos tanítónak szobrot állítsanak, de legalább is Kossuth-díjat adjanak. Nincs annál nagyobb dolog, mint a játékos kiskezeket rászoktatni a vízszintes és függőleges vonalakra. Mert ezekből a vonalakból minden kialakulhat. Verses vagy prózai remekmű. Képzőművészeti alkotás. Üzemek és városok tervrajzai. Tudományos értekezések... Az egész világ, a boldogabb világ szunnyad ezekben a vonalakban.
Persze ez már nagyon régen volt. Elfelejtettem az első tanítóm arcát, a nádpálcát, a kín-keservek között kiizzadt ákom-bákomokat, rászoktam az írógépre, amelynél szebb betűt még a nádpálcás tanító úr sem tudott volna írni.
Teltek, múltak az évek, az évek esztendőkké sokasodtak és egyszerre csak azt vettem észre, hogy kislányomat kézen fogva vezettem beíratni az első általánosba. Azt hiszem én sokkal izgatottabb voltam, mint a kislányom, talán azért, mert hirtelen felbukkant előttem az én első iskolai évem. Nagy izgalmamban meg is kérdeztem a tanító nénit: - Nádpálcája van?
A tanító néni mosolyogva rázta meg a fejét.
- Mi nem nádpálcával tanítunk.
- Akkor jó - sóhajtottam megkönnyebbülten és rögtön közöltem a kislányommal, hogy most már semmi akadálya, hogy iskolás legyen és megtanulja a betűvetés óriási tudományát.
Régi elhatározásom, hogy majd felnőtt koromban megmutatom, hogyan kell igazán tanítani, csak akkor jutott eszmbe, amikor kislányom elsőízben ütközött össze a tudománnyal, nevezetesen az U betűvel. Semmi áron sem akarta felismerni, még akkor sem, amikor édesanyja csokoládét és cukrot ígért érte.
- Majd én - mondtam öntelten - majd én megmutatom, hogyan kell egy első osztályost tanítani.
- Milyen betű ez? - kérdeztem
A kislány összeráncolta homlokát és hosszan elmerengett az U betű két szárán.
- Na, gondolkodj, és mondd szépen, milyen betű ez?
Nem felelt. A szemközti házat nézte, ahol az egyik földszinti ablakban egy kiscica kuporgott. Hiába nézte a cicát, nem súgott az semmit.
- Fő a türelem - gondoltam magamban és részletes magyarázatba kezdtem.
- A könyvet nézd és ne a szemközti házat. Ide figyelj. Az U betű olyan, mint amikor egy kutya kinyitja a száját és ugat. Érted, drágám?
Hogyne értené. Boldogan integet és macskaszeme gyönyörűen kifényesedik. Önmagammal is elégedett vagyok. Csodálatos nevelői képességemet szerényen dicsérem magamban. Elvégre nem ördöngősség ez a tanítás. Egyszerűen, csak érthetően kell elmagyarázni mindent. A betűket valami tárgyhoz, személyhez vagy állathoz kell hasonlítani és máris úgy megy az olvasás, mint a karikacsapás.
- Na látod, most mondd meg szépen milyen betű ez? Hát hogyan ugat a kutya?
Néhány pillanatig gondolkozott, aztán diadalmasan felkiáltott:
- Vau...vau...vau...
Olyan szenvedélyesen kiáltott, hogy a szemközti ablakból a kiscica ijedten elmenekült.
Nem tesz semmit - gondoltam magamban - a jó tanítónak türelmesnek kell lennie.
- Figyelj csak, kedves. A kutya, amikor kinyitja a száját, akkor így ugat: uu...uu...uu...
Várok egy kicsit. Nem szabad túlterhelni a gyereket. Pihenjen néhány percig. Aztán újra megkérdeztem: - Most mondd szépen, milyen betű ez?
Gondolkodott. Hiába, nem megy. A padlót nézi, aztán a mennyezetet, majd a szemközti háztól vár segítséget, de onnan már a cica is elinalt.
Ekkor egy új igazságot fedeztem fel. Rájöttem, hogy a legjobb tanító türelmének is van határa. Fel-alá száguldottam a szobában, mint egy megvadult komondor és dühösen hajtogattam a szóbanforgó betűt: - uuu...uuuu...uuuuu...uuu...
Tíz perc múlva visszanyertem nyugalmamat és kezdtem előlről.
- Most olvass szépen, figyelmesen kislányom. Milyen betű is ez?
Szomorúan nézett a könyvbe, a hangja elcsuklott és szepegve mondta:
- Édesapám...azt tudom, hogy ugattál, csak azt nem tudom, hogy mit...
Akár ne is folytassam ezt a kis történetet. De azért még befejezésül annyit elmondok, hogy fél év múlva a kislányom a legjobb olvasók közé tartozott. És az igazság kedvéért azt is elárulom, hogy nem tőlem tanult meg olvasni. Attól a mosolygós tanító nénitől, akivel a beiratás napján találkoztam.
Én azt hiszem nem túlzok, amikor azt szeretném, hogy minden első osztályos tanítónak szobrot állítsanak, de legalább is Kossuth-díjat adjanak. Nincs annál nagyobb dolog, mint a játékos kiskezeket rászoktatni a vízszintes és függőleges vonalakra. Mert ezekből a vonalakból minden kialakulhat. Verses vagy prózai remekmű. Képzőművészeti alkotás. Üzemek és városok tervrajzai. Tudományos értekezések... Az egész világ, a boldogabb világ szunnyad ezekben a vonalakban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése